Akárcsak előző lemezével, úgy a Kénôse-zal is komoly fejtöréseket okozott és hosszas ízlelgetésre kényszerített a francia black metal színtér legerősebb képviselője, a továbbra is homályba burkolózva működő Deathspell Omega. Az elmúlt időszakban rendszeresen, szinte minden zenekarnál kudarcba fulladtak a progresszív törekvések, emiatt itt is szkeptikusan fogadtam, hogy ezúttal még kevésbé hagyományos a lemez felépítése: három gigászi méretű dalmonstrumban valósul meg a Si Monumentum… lemezen elkezdett, komoly teológiai és metafizikai alapokra épített koncepció folytatása, még sűrűbb témaváltásokkal, még kifacsartabb riffekkel és még őrültebb, diszharmonikusabb dallamokkal.

 

Az első tétel hosszúra nyúló bevezetője eleinte mégis inkább egysíkúnak tűnik, elsősorban azért, mert a megfogalmazott hangulatok egyszerűen érthetetlenek (még). Ellenkező oldalról töri le a folytatás sűrű rifftengere a lelkesedés maradékait. Ekkor nehezen hinné az ember, hogy kétségei rövidesen fülein keresztül fognak távozni, ép elméjével és agyával együtt. Az első kapaszkodókat a lemez legintezívebb részei jelentik, konkrétan a második tétel vége, amikor is a műfaj történetének eddigi talán legnagyobb energia-vihara tombol, melyhez foghatóakat csakis az Emperor Anthems to The Welkin at Duskján lehetett eddig hallani. Kénôse inlay 1Az örvénylő riffek aztán beszippantják önmagukat, a fokozhatatlan fokozatot elérve átadják helyüket a harmadik tétel nyitódallamainak, melyek a legutóbbi album legfogósabb részeivel, Sola Fide I. és II. témáival vetekszenek. Azt a művet ugyebár maximális teljesítményként értékeltem, és bár sok kifogásolnivalót most sem találok rajta, a jelző ezt az albumot illeti. A hangzás sokkal erőteljesebb, rendelkezik azzal a horzsoló keménységgel, amit ott esetleg hiányolni lehetett; a kiadvány felépítése és hossza pedig ideális egészében való hallgatásához.

A harmadik tétel dinamikus, sodró részeit nem húzzák túl, azok újra érthetetlen, töredezett, a bevezetőre mégsem hasonlító hangulatoknak adják át helyüket. Itt kell felemlegetni a VoiVod Phobos albumát, nem is csak annyira a fokozottan jelenlevő disszonanciában rejlő párhuzam nyilvánvaló okán. Elsősorban inkább amiatt, hogy utoljára Away és Piggy fantáziavilága jelentett ekkora szellemi utazást, ennyire bizarr, groteszk és emberietlen atmoszférát. Én innen, a lemez végéből kiindulva kezdtem megérteni a lemez egészét, az elejét, hogy honnan hova, és miért ezeken az utakon vezet el az album.

 

10/10

a’ ördög