A végéről kezdeném. Nem az Asunder (előzmények itt
) okozta számomra a meglepetést, és nem csak azért nem, mert a Graves at Sea-t még nem ismertem, hanem mivel az előbbiek hozták nehezen emészthető, goromba, kissé szögletes szerkezetű ultravégzetüket. Nyoma sincs a bemutatkozó lemez nyitányát (Twilight Amaranthine) jellemző felemelő dallamoknak, többnyire egyszerű vázú, szinte a jammelés benyomását keltő riffelés vonul végig az egy híján 20 percen át. Sőt, ha nem fordulna néhol ikertémákba a dal, biztos lennék benne, hogy 2-3 alkalomnál többször nem próbálták el. Igaz, Gossard tavaly kiadott The Gault néven futó, babérkoszorúkkal illethető bandájának illetve lemezének ízét az improvizációk tették utánozhatatlanná, de ez a hozzáállás a spliten hallgató Whited Sepulcher esetében más hatást indukál, valahogy kimértebbé teszi a dalmonstrumot. Érdekes. Semmi gond, gonoszabb pillanatokban nyugodtan elővehető.
Szűkös verbális eszköztár áll rendelkezésemre, és azt a néhány gondolatot is nehezemre esik leírnom, melyek a Pariah hallatán kelletlenül eszembe jutnak. Robosztus, vaskos, zsíros megszólalás, végtelenül egyszerű gitárjáték, kiváló ritmikai kihasználtság. Részint nem sajátossága a stílusnak a gördülékenység, de ebben a romlatlan alapokkal rendelkező zenei halmazban igenis szükséges a rendíthetetlen, zökkenőmentes húzás. Természetesen a tíz perc során történnek változások, monoton szaggatás, ravaszul használt ütemkésleltetéssel, végül pedig a szokásos elmerülés, földbe döngölés, ami azért annyira nem hiányzott.
Anno volt egy zenekar, amit Iron Monkey-nak neveztek, és körülbelül ott valósult meg ugyanez a példás szigor, de ezt főleg az énekre tessék érteni, mivel a Graves at Sea torka fortyog, hörög és krákog, elkínzott hangját egyszerűen nem lehet nem komolyan venni; egy vödör benzinként funkcionál, melyet az eleve vörösen izzó kazánba hajítanak. Zeneileg is akad hasonlóság szépszerivel, de hamar konstatálhatjuk, hogy a splitből nem árad az a tömény fűszag, mint a vasmajmos kollégák lemezeiből, nincs hígulás, csak a feszes straight edge. Így kell ezt.
A Reclamation rágósabb, nyúlósabb darab, nehezebben is hat, és az sem túl kellemesen, míg a Pariah valami destruktív tett elkövetésére késztetett, emez inkább azt az érzést kelti, hogy az említett tettet rajtam követték el. Néha fárasztó, néha pont ez kell.
A három szám közül a Pariah mindenképpen maximális pontszámot érdemelne, de a másik kettő is megelőzi egy lépéssel a mezőny sűrűjét. Megérdemlik a figyelmet - két hét folyamatos hallgatás után nem is mondhatnék mást.
8.5/10
rtp
<- az oldalon két szám meghallgatható
