Szürreálisan hatott, amikor kiderült, hogy a kultikus norvég avantgarde-metal legenda Arcturus Budapesten fog fellépni, lévén eddigi történetük során alig egy-két koncertet adtak, és azokat is odafent Norvégiában. Annak ellenére, hogy a zseniális Garm kilépése óta már nem csillog olyan fényesen az a bizonyos csillag, történjék bármi is. Utóbbi esemény olyannyira megzúzott, hogy álomszerűség ide vagy oda, nem is vártam sokat a bulitól.

Előzenekarokat szkippeltem, már sötétedni kezdett, amikor a helyszínül szolgáló A38 állóhajó fedélzetére léptem. A helyszín kiválasztása szerencsésebben nem is eshetett volna, nagyon hangulatos a kivilágított városra és a sötéten kavargó Dunára eső panoráma, pláne egy ilyen zenekar fellépéséhez.


Pontban 10-kor léptek színpadra, hatan voltak, köztük két igazi rosszarcú, csontos, sovány metálgitáros, az egyik nyilván Knut Magne Valle lehetett. A rendezői jobbszélen a rövidhajú basszeros, (Skoll) állt, ő elég sumákolósra vette a figurát, mindenesetre rajta legalább jól mutatott a 18. századot idéző kosztüm. Ellentétben a legkérdésesebb figurával, a Spiral Architect énekes Øyvind Haegelanddal, aki 30-as évei környékén kinézett 40-nek, évek óta tartó alkoholizálástól felpüffedt arccal, egy a fürdőköpeny és a kimonó közötti átmenetet képező göncben, enyhén kopaszodva állt a banda frontjára. Hasonló feje van a zenei agy Sverdnek (szintetizátor) is, de őt már legalább ismertem fényképekről. Hellhammerről nem szóltam még, ő a banda szépfiúja, be sem öltözött, szokásos latexnadrág - fekete ujjnélküli póló kombinációban nyomta, ahogyan őt a Mayhemből már megszokhattuk.

Őrjöngés, villázás, ordítás, intro (La Masquerade Infernale), és belekezdtek a Kineticbe. Villázó kezek le, ordítás el, őrjöngés ki. Néma csönd, és döbbenet, egymás tekintetét kereső arcok. A dal elején levő effektes énekrész élőben eléggé "érdekesen" szólalt meg, és ez eléggé illúzióromboló hatású volt a Garm miatt amúgy is nagy elvárásokat támasztó közönség számára, a hangzás pedig egész egyszerűen komikus volt, összevissza torzuló csilingelő szintivel, és idétlen zajmasszával. Ekkor komolyan kínosan éreztem magamat, sok koncerten voltam már, de ilyen katasztrofális kezdést még nem láttam. De nem hagyták magukat, az effektes énekrész szerencsére nem tartott sokáig, és lassan helyreállt a hangzás, a második dal közepére már a közönség is magához tért a sokkból. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy a lesajnált Haegeland mester képes volt egészen Garm-közeli hangszíneket megütni, és hatalmas énektehetségről adott számot. Az igazi próba azonban még csak most következett egy, a 95-ös Aspera Hiems Symfonia albumról származó dal képében. Itt ugyanis majdnem végig kárognia kellet az alighanem klasszikus képzettségű toroknak, és hát bizony, szenvedett fizikailag, többször hátrafordult italért, szemei sarkában könnycseppeket fedeztem fel. Utólag eszembe jutott, hogy ez akár a világítástól is lehetett, nemcsak az erőlködéstől és fájdalomtól, de akkor az én szememben már eldőlt a koncert, ugyanis emberünk rendíthetetlenül, mindenféle linkelés és effekt nélkül kínozta magát, olyan heroikus küzdelmet vívott zenészbecsületéért, melyre csak nem mindennapi emberi tartással rendelkező karakterek képesek.

Igazából nagyon jól értem, hogy miről beszélt Garm abban az interjúban, amikor kifejtette nézeteit arról, hogy ő a saját munkásságát egy szobrászéhoz vagy egy festőéhez érzi hasonlatosnak, és ezért a koncertezés érdektelen számára. Azonban ilyen jelenetek, mint a fenti, számomra azt bizonyítják, hogy igenis van valami többlet az élő zenélésben akkor is, ha ez csak valami korábban már létrehozottnak a reprodukálása, ez valami, ha nem is egészen művészi, de mindenképp átélésre érdemes aktus.

Akinek sikerült ráéreznie erre a többletre, az est további részén hatalmas élményben lehetett része, valamennyi nagylemezükről hasonló arányban válogattak dalokat, a Morax képében pedig a Constellation ep-t, a Deception Genesisében pedig a Disguised Masters remixalbumot idézték meg. Øyvind számára továbbá hatalmas kihívás jelenthettek a The Chaos Path dallamai, melyeket eredetileg Simen Hestnaes korábbi Borknagar énekes őrült fekvésekben énekelte fel anno a La Masquerade lemezre. Mondanom sem kell, ezzel a feladattal is megbirkózott.

A végén még visszatapsolták őket egy kétszámos ráadásra, a koncert egyik csúcspontját jelentette a visszatérő Star Crossed, annak is főleg a Sverd által komponált és természetesen hibátlanul előadott bámulatos nyitánya, a gitárosok itt a ráadásban már végképp rakenrollra vették a figurát, félmeztelenül headbangelve, közben kis manowaros sörivás-mutatvánnyal. Igaz rájuk a koncert egésze alatt olyannyira jellemző volt a mozgás és lendület, hogy Cseplész kolléga nem átallotta a Backyard Babies nevét felemlegetni. Apropó mozgás, nem szóltam a rózsaszirmokat szóró, festett arcú táncosnőkről sem, most már igen.

A tanulságot már levontam, befejezésnek nem marad más, minthogy kifejezzem abbéli reményeimet, hogy az elkövetkezendő, már ebben a felállásban készülő Arcturus mű méltó lesz az eddigiekhez, erre most már több esélyt látok, mint a koncert előtt.

a’ ördög

[size=1">pics by Maciej M.[/size">