A Velvet Cacoont övező mítoszok, vagy inkább pletykák fontos részét képezi az is, hogy az állítólag már 1996 óta létező zenekarnak állítólag számos hivatalosan kiadatlan, csak az ismerősök szűk körében terjesztett lemeze is van. Manapság, amikor a mindenki számára hozzáférhető digitalizálás segítségével már tényleg seperc alatt milliókhoz lehet eljuttatni egy-egy felvételt, különösen furcsa, hogy ezek közül mindösszesen egy, a ’98-as keltezésűnek mondott Dexthronaut album került ki a különböző fájlcserélő hálózatokra. A Northsuite, a Velvet Cacoon második, és mindezidáig utolsó hivatalos kiadványaként a mítoszok igazolásaként is szolgálhat, hiszen itt két, a Genevieve lemezt megelőző felvétel kapott helyet, melyek nagyjából megfelelnek annak a képnek, amit a tagok felvázoltak a korábbi anyagokról, másrészt meg tényleg a debüt logikus előzményének tűnnek. 

Az anyag gerincét a 2002-es Chapelflames (Red Steeples), egy teljes album hosszúságú, hat dalt tartalmazó kazetta műsora jelenti. A stílus egyértelműen felismerhető, annak ellenére, hogy a hangzás tompább, a dalok valamivel hosszabbak és kevésbé egységesek, mint az előd/utód esetében. A nyitó, sötét morajlást követő Winterglowban megtalálható majd’ minden kellék a Velvet Cacoon eszköztárából: a montónia hipnotikus hullámzására alapoz, több hangzásrétegből van felépítve, és néhány hangulatformáló akkord erejéig akusztikus gitárok is felbukkannak. A fagyos erdei hangulat kristálytisztán jelenik meg a zenében, megint csakis a klasszikus, korai norvég alapművek hozhatóak fel mérceként. A szintén beszédes című Fire Bloomed from Frostban párhuzamok fedezhetőek fel a Blut aus Nord késői dolgaival, viszont a disszonáns hangzatok itt még tökéletesebben kerülnek bevetésre, kimondottan hangulatfestő eszközként, egy pillanatig sem válnak öncélúvá, mint ahogy az az egyébként kiváló franciákkal olykor megesik.

A címadó Chapelflames újabb igazolása az eklektikának, ebben a dalban nincsen sem dob, sem ének, azonban ezek nélkül is sikerül sodrást és lendületet vinni bele, sőt, talán ez a lemez tetőpontja, páratlan, megrendítő erejű érzelmeket foglalnak össze hangjai. Velvet CacoonA Salts & Ashes aztán a Winterglow ikertestvére is lehetne, újra van dob(gép), akusztikus gitár és károgás, utóbbi ezen a lemezen kevésbé diszkrét és hangosabb is, nagyon jól tették, hogy visszavettek belőle a Genevieve-en.

A Chapelflames epizódot záró Bloodscents a nyitáshoz hasonlóan megint egy tisztán ambient tétel, ezúttal több hangból felépítve, zárása azonban nincs, így a 2001-es Music for Failing Buildings demo szünet nélkül folytatja az albumot, előbb a Fire Bloomed from Frost ismétlődik korábbi formájával, mely még inkább problémás énektémákat, zajosabb-nyersebb hangzást és kisebb szerkezeti eltéréseket jelent. Nem mondható mégsem, hogy rosszabb volna, inkább csak másmilyen, a rétegzettség érzete itt nincs meg, ezt viszont közvetlen erő és lendület helyettesíti. A másik számot, a Dieselflame Novapyre 1892-t is érdemes lett volna újra rögzíteni, de főleg nem ártott volna megszabadítani ezt is a nevetségesség határán levő énektémáktól, akkor el lehetne mondani, hogy érdekes színfoltot jelent a többi dalhoz képest változatos tempóival. Látszik, hogy nem véletlenül szánták lemezeik közül csak a Genevieve-et kiadásra, de ettől függetlenül, a színtér egészének mércéjéhez képest ezekkel a felvételekkel is bőven a legjobbak közé tartoznak.

9.5/10

a’ ördög