Suicide Winds. A tökéletes kliséhez tökéletes megvalósítás párosul, már amennyiben elfogadjuk, hogy nincs új, és nem is kell, hogy legyen a nap (esetünkben a hold) alatt, illetve, hogy ami azon kívül esik, nem vagyunk kíváncsiak. A Dolor nyitányának hullámzó dallamai biztosítékul szolgálnak a teljes élmény igényére, és a folytatás (Dirge) első néhány másodperce elteltével a minden pillanatban ugrásra készülő, feszülő izmaink biztosan elernyednek; nem fogunk mozdulni, míg véget nem ér a rövid ámde velős (tor)túra valahol a nihil és a gyűlölet közötti ösvényen.

Fásultnak túlságosan szenvedélyes, és ez fordítva is éppen úgy igaz, tehát a lehető legjobb helyen található a műfaj által életre kelthető érzések palettáján. Karcos - zajos, ahogy illik ebben az elsősorban a Burzum által inspirált, melankolikus bm miliőben, mégsem támad bennünk balsejtelem, nem folyik szét az anyag, nem terjed túl azon a bizonyos körön, ami a fekete középponton keresztül valami jellegtelenebb, egyesek számára emészthetőbb szín felé visz (szarbarna). Apropó, központ és Burzum. A félórás lemez idusán az Ea, Lord of the Depths újragondolása választja ketté az anyagot, és itt kell megállapítanom, hogy a dobmunkához valószínűleg annyi köze van az emberi kéznek, amennyi a "programozáshoz" feltétlenül szükséges, de így látatlanban nem merem ezt sem biztosra kijelenteni.

veildolor

A Dolor rövid 30 perce tekintettel van a hangulat egyoldalúságára, az átadni kívánt tartalmon kívül nem telepszik ránk nyomasztó többlet, sem álmosító fáradtság. Nem szokás ilyeneket mondani egy igazán hagyományőrző alkotásra, de kibukik a számon a szó, igazán kellemes télvégi muzsika ez, és hogy újfent egy (talán ide nem illő) gasztronómiai példával éljek, próbáljunk egy nehéz összetevőkből készült, mégis üdítő hatású italt elképzelni, talán a Guinness méltán híres fekete sörét, mely megfelelően jellemezheti a Veil színét, állagát és aromáját.

Kiváló átvezetés új évre, az elkövetkező nagyok méltó köszöntője.

9/10

rtp