John Frusciante a Red Hot Chili Peppers gitárosaként vált ismertté, 1988-ban Hillel Slovak halála után csatlakozott a zenekarhoz. Már vele rögzítették a Mother’s Milk című lemezt, de az igazi áttörést az 1991-ben megjelent Blood Sugar Sex Magik hozta meg. Mondhatnánk azt is, hogy rocktörténelmet írtak, és mindebben nagy szerepe volt Frusciante egyéni játékstílusának, vitathatatlan dalszerzői vénájának.


Eddig ez egy szép sikertörénet, csakhogy a rajongói státuszból zenekari taggá előlépett gitáros nem tudott megbirkózni a hirtelen jött sikerrel, hírnévvel, valamint ezek velejáróival, ígyhát egy Japán turné közepén faképnél hagyta társait. Ezidőtájt komoly kábítószer- problémákkal küzdött, volt időszak mikor már a zene sem érdekelte, sőt kevés hiányzott ahhoz, hogy ne haljon rock and roll zenészhez méltó halált. Valami mégis itt tartotta („The Will to Death is what keeps me alive”, ahogy azt a címadó dalban énekli…) visszatért a RHCP-be és a The Will to Death már az 5. szólólemeze. Sőt, hamarosan érkezik a folyatás, ugyanis ezen album egy 6 részes sorozat első darabja.

Míg a korábbi anyagok egy szétcsúszott, kiábrándult időszak lenyomatai, addig a tavalyi Shadows Collide With People már egy kiegyensúlyozottabb alkotás volt, az újat pedig nevezhetnénk akár slágergyűjteménynek is. Már a nyitó “A Doubt” című dalban megjelennek a Frusciantera jellemző akkordbontások, lebegő gitártémák. Az énekdallamok azonnal megjegyezhetőek, sőt dúdolhatóak, nyoma sincs már olyan jellegű torokkínzásnak, ami a korai lemezek sajátja volt.

A felvételek során Josh Klinghoffer volt John társa, ketten játszottak fel minden egyes hangot, ennek ellenére nem töltöttek hosszú hónapokat a stúdióban, hiszen a 13 dalt mindössze öt nap alatt rögzítették, és kizárólag analóg berendezéseket használtak, ezzel az volt a céljuk, hogy megközelítsék a 70es évekre jellemző organikus, élő hangzást. Ezen próbálkozásukat siker koronázta, a megszólalás tökéletesen illeszkedik a zene hangulatához. Ami pedig magukat a szerzeményeket illeti: Frusciante nem tudott hibázni, szerencsére nincsenek töltelékdalok, ihletett pillanatoknak viszont annál gyakrabban lehetünk fültanúi.

Annak ellenére, hogy ez egy gitáros lemeze, nincs telepakolva funkciótlan gitárszólókkal, Frusciante nem az a virgázós fajta, inkább a gitárhangzással manipulál, érezhető, hogy különböző kísérleti zenék is hatással voltak rá, gondolok itt főleg Brian Eno, vagy éppen Fennesz zenéjére.

Szót kell még ejtenem a dalszövegekről, melyek ismerete a lemez élvezetéhez ugyan nem feltétlenül szükséges, mégis ezek adják azt az érzelmi többletet, amitől különlegesnek érzem A “The Will to Death” -et. Igazán személyes szövegek születtek, nem éppen pozitív kicsengésűek, főleg magányról, elhagyatottságról énekel Frusciante és mindez tőle hitelesnek is tűnik, szemben sok áldekadens zenész nyavajgásával.

john frusciante

9.5

ktibi