Mivel zsenge ifjúkoromtól fogva igen szigorú, erkölcsös és természetesen mélyen vallásos neveltetésben részesültem (elmeállapotukat tekintve megboldogult szülőim akarata szerint), kikerülvén a szabad szellemű nagyvilágba, nem győztem el - el szégyellni magamat mindennemű libertinus tapasztalatoktól mentes személyem okán, ha - az egyébként érdeklődő és némineműleg felvilágosult beállítottságom miatt - városi ifjak közt dúló parázsló viták alkalmával arra alkalmatlanul felszólaltam nézeteimet és gondolataimat közzé tevén. Basszam meg, mi?

Akarommondani gyámolatlanul állék neki az észosztásnak, mert le kell szögezni: nem vagyok otthon abban, hogy mit kell csinálni egy hip-hop bulin, vagy magáról a zenéről milyen helytálló dolgokat kéne papírra vetni, de végülis kiderült, hogy tulajdonképpen semmit. Amint azt viszont nemrég megtudhattam, ez is csak egy olyan elfuserált "anti-life-music" amiket egyébként hallgatok, így talán ennek is köszönhető, hogy nem vetett ki magából kábé ugyanaz a közönség, akiket máskülönben is mindenhol érzékelek.

Dälek

Akkor a kötelező terepszemle: Otthonos érzés kerített hatalmába a szabad tér lehetőségeit vizsgálgatván, egy viszonylag forgalmas biliárd-klub a négyzetméterek tekintetében simán verte a Trafót, mégis mindenkinek akadt helye anélkül, hogy muszáj lett volna valakihez hozzáérni. A csatasorba állás közvetkezett, álltam, és egészen sokszor be kellett hunynom a szememet, hogy az agyvizem és a gerjedés hullámhossza fázisba essen, ami (nem tagadhatom) közel állt egy stroke és egy ejakuláció ideális keverékéhez. De nem szaladok elébe az eseményeknek, különben nem érthetjük meg a fontos és érdekes miérteket.

Dälek úr és barátai Newarkból érkeztek megmondani a súlyos dolgokat nekünk, szegény magyaroknak, aki egyébként egy mc, ami azt jelenti, hogy ő az, aki fogja a mikrofont, és hitelt érdemlően előadja az általa előzőleg megfogalmazott sorokat. A zenéjükről is körülbelül ennyi értelmes mondatot tudok megosztani az érdeklődökkel, azaz, hogy az agresszívebb Pan Sonic pillanatok (kritika itt) és a dühös, primitív hip-hop ütemek elegyével töltik be a hangtartományok minden apró zugát, és ez így együtt hatva sajtolja péppé hallójáratainkat és nemes belső szerveinket egyaránt. Ezeket főleg az idei és elődjénél jóval keményebb Absence lemez Asylum és az Opiate Masses dalai alatt élhettem meg.Dälek Komolyan mondva, rendkívül jól esett, hogy ez a tömény gerjedés és szaggató ritmus minden mást kiölt a fejemből, és nem az általában ilyenkor zavaró gondolatok vonták el a figyelmemet a teljesség érzésétől, és ezt az örömet fokozta, hogy pont abban a percben szakadt vége az előadásnak, amikor megfogalmazódott bennem, hogy most elég. A parányi színpadon izzadó széles karimájú Dälek a dalszövegeken kívül 3 sort intézett a közönség felé, se álmosoly se kelletlen vagy áradozó köszönet, ami alaposan el is gondolkodtatott azon, hogy miért érti jobban a csíziót ez a messziről jött afro faszi, mint idehaza a büdös majomok.

Az előadó arcjátéka alapján következtettem a beleélés hőfokára, ami ideálisnak mutatkozott, főszereplőnk tőle telhetően a kb. 45 perc alatt tudta tartani figyelmemet, sajnálatomra azonban, a két apple gépen és a mikrofonon kívül nem szolgáltattak hangszeres látványfestéssel (a filthy-s lemez gitáros darabjait hanyagolták), bár dicséretére legyen mondva, a laptop-os srác is alaposan belendült, ha a kedvenceire kellett rámozdulni.

A hosszúra nyújtott villámcsapást idéző performance (koncertről kérem szó sem volt) paralízise után a tagok gyors kábelkihuzogatásokba kezdek, baráti feleim közül is csak egy jegyezte meg, hogy - jó volt, jó volt, csak az a faszi ne darálta volna rá a modókáját - egyébként csupa elismerő hozzászólással magasztalták a lehengerlő közel egy órát.

Köszönjük a mesét! Csapkodja Önöket is a villám!

rtp

a’ ördög verzió:

Amikor a koncert miatt kiragadtam a végtelen számú meghallgatásra váró lemez sorából a korábban általam nem ismert Dälek idei lemezét, az Absence-t, alaposan meglepődtem. Ulver – Perdition City – egyszer, másfelől a Jesu idei, bizonyosan zseniális, ámde a tökéletestől igencsak távol álló bemutatkozása, ezek ugrottak be. DälekSzóval nyomasztó hangulat, súly, zajosság, sűrű, de primitív ütemek által élvezhetővé butított hangrétegek, az öncélú művészkedés fogalmát alaposan kimerítő utolsó Ulver után pont ilyesmi kellett.

Ja igen, majd elfelejtettem, a fentiek a széles értelmben vett hip-hop műfaj berkein belül valósulnak meg. Ez az irányzat engem nem érdekel amúgy, és amikor Dälek előtt bemelegítésként magyar nyelvű ritmikus énekbeszéd foszlányok jutottak el az asztalunkhoz, akkor azok mindennemű rosszindulattól mentes, tisztán zsigeri eredetű fintorgásra késztetettek. Sok-sok duma, okosság, életvezetési tanács, kicsit el is gondolkodtam azon, hogy ez most miért és mennyire is kellett nekem. Aztán felcsendült pár ismerős zaj az Absence-ről, és már ott is voltunk közvetlenül a színpad előtt, és innentől lőttek a kérdéseknek. Életemben nem voltam olyan rock, metal vagy black metal koncerten, amelyen kevesebb felesleges pózolás, gyökérkedés lett volna, a mindenkiben ott lapuló szararcságot ennél jobban senkinek nem sikerült megfékeznie. Mint az utóbb kiderült, a scratchelésért felelő tag kilépett, így csak ketten maradtak: a kopasz Oktopus nevéhez Dälekméltóan egyszerre két laptop mögött tevékenykedett szorgalmasan, amikor pedig ideje engedte, izomból headbangelt; és maga Dave Dälek, akinek frontemberi teljesítménye minden szigorú és sötét zenét játszó banda számára példaértékű kell hogy legyen. Nem köszöngetett, nem pofázott dalok között, mégsem volt olyan érzése az embernek, hogy jobb híján marad csöndben. Előadása összességében csak a zenét magyarázta meg egy kicsit, ahogy kell, társadalomkritikusan ugyan, de nem több direkt politikai tartalommal, mint mondjuk a Slayer esetében (viszont kevesebb trágársággal). A közönség nem indult be túlzottan, de volt hangulat enélkül is, mindenkit lekötött az, ami a színpadon zajlott. Pontos és kimerítő számlistát nem tudok mondani, de az biztos, hogy az Absence legfőbb gyöngyszemei, mint a Culture for Dollars, az Asylum, az Ever Somber, vagy az Opiate the Masses elhangzottak, akárcsak a From Filthy Tongue of Gods... lemezt nyitó Spiritual Healing. Nem húzták el nagyon a dolgot, amit egyébként sem tartanék jó ötletnek semmilyen műfajban sem, viszont itthon azóta is csak az Absence-t hallgatom.

Tanulságos est volt, talán néhány árja kollégámnak is érdemes lett volna megtekintenie a fekete gettósöpredéket, az épülés, az okulás jegyében. Ez nem a Body Count, ez igazi, spirituális súly.

a’ ördög

(Dälek - Absence = 10/10)