Nem én voltam az, aki a Rosenkreutz-os lemezt széjjelajnározta, és nem is tudtam megszeretni minden erénye ellenére sem, talán a hazai berkekben ritka, eredeti - egyéni munka miatt lett kapufa füleimnek az első teljes anyag. Ez félig - meddig vicc volt, mert az ugye elfogadott axióma, hogy az egyéniség biza’ erény, főleg a XXI. század önmegvalósítára törekvő szabadoselvű fiatalsága számára, de azért egyben pöcsség is tüzzel-vassal ellenkezni bizonyos jól bevált formulák ellen. Ámbátor van egy másik szempont, ami körülbelül teljesen máshol található, mint az eredetiség vérrel és verejtékkel meghatározható koordinációs pontja, és itt jön képbe a közvélekedés ellenzéki csoportja, akik a - Nade Tool! - felkiáltással adták tudtunkra észrevételüket, és éppen ezért, nem tudom, mit fog most mondani az emberek tömege, mert az Ordításon valóban erőteljes Eszköz - használat van érvényben, vagyis a hatások közül, mint legjellegzetesebbet, őket lehetne megemlíteni.

Miért rossz ez, vagyis miért nem? Én nem fogom érthetően elmondani, viszont más magazinokban biztos úgy fogalmaznának, hogy: de a félreértések elkerülése végett tudnunk kell, hogy egyáltalán nem konkrét nyúlásról van szó. Egyébként hihetetlen bénaság elemezni (mea klumpa) ezeket az innen - onnan vett hatásokat, mert tulajdonképpen semmi köze nincs ennek ahhoz, hogy szeretni fogom-e a lemezt, és a rosszmájúság leplezése okán ez legyen a fő ok, amiért lehúzatom, ergo mélyebbre kell kotorásznunk az egyszerű igazságok közzé tételéhez.

dzsi-dzsi

Egy nap alatt többet hallgattam A szokásos kora reggeli hátborzongató ordítást (még novemberben), mint elődjét összesen, köszönhető ez eleinte a jól sikerült Kéjgázra készült klipnek, amire kitérnék annyiban, hogy attól eltekintve, hogy végigvigyorogtam az egészet, nem támadt tőle sem hányingerem, sem szégyenérzetem, mondjuk úgy, itt kezdődik az, amivel eléri célját a szóban forgó műfaj.

Az IHM sokat hangoztatott "egyénisége" a mocskos gitárzene stílusok széles köréből merített hatásainak elegyítésében rejlik, mely tudományban most igen magasra kapaszkodtak. Kár is számolni, mennyi részlet lehet ismerős, a végeredmény lett összességét tekintve megkapó, mely többek között köszönhető a cseles ének és gitárdallamoknak, attól eltekintve, hogy néha az a benyomása támadhat a hallgatónak, hogy a részek összeillesztgetése miatt darabos az anyag, nem csúszik úgy, mint szeretné, így hát hamarosan oldószer után epednek majd emésztőszerveink.

A kedvenc mondatom következik: Nekem tetszik ez az egy deszkával kovácsüllőt csapkodás benyomását keltő, mondhatni agresszíven hangos megszólalás, és egyáltalán a zeneszerszámok pendülése és csattanása, annak ellenére is, hogy minden fülelnivaló szegmenset klappul hallani vélek.

Egy alkalommal disznószerű, röfögő hangot adtam ki magamból, mivel a Meshuggah neve fogalmazódott meg fejemben, valahol még a lemez elején, később keresgéltem, de már nem volt ott. A tavaszi nemzdühről pedig - lehet nem véletlenül - régvolt orgiák képei varázsolódtak szemeim elé, pedig egy szép akusztikus - romantikus dalnak szánták.

Bevallom, a Méltánt és a Kéjgázt, valamint a Kanyarodási ceremóniát tartom a zenei élvezet tekintetében legerősebbnek, pedig elismerni kényszerülök a velük kapcsolatos legtöbb józan vádat. Főleg a plagizálást. Tovább is lehet hallgatni a lemezt.

Semmi direkt mondanivaló, a szövegek együtt pulzálva a zenével ontják ránk a benyomásokat, önfeledt kiáltásokkal, hisztérikus acsargásokkal tűzdelve késztet lendületre, egybeolvadó mozgásra, attól függetlenül, hogy néha falra mászok tőlük. Sava-borsa van, életérzése, dühe és mámora, íze - bűze, rántása és húzása, ütése és vágása. Ezek tények.

Mindezt emlékezetből írtam.

8.5/10

rtp

IHM

paliúr