2005 egyik általam legkíváncsibban várt megjelenése volt ez a lemez, egyrészt, mert a korábbi Nagelfar tag Zingultus új bandájáról van szó, másrészt pedig mert graupel zingultusmind a banda 2001-es demója (Als der Nebel...), de főleg a tavalyi, Encomiummal közös split cd-je igazi csemege volt. Képzeljünk el egy olyan, végtelenül szélsőséges hangzást, melyben egyszerre van meg az Ulver Nattens Madrigaljának indusztriál-közeli zajossága és romantikus fennköltsége, valamint egy álomszerű távoliság, megközelíthetetlenség is: lehet egyre feljebb és feljebb tekerni a hangerőt, mégis messziről fog szólni a zene. Forradalmi dolgokra ezzel együtt sem kell számítani, aki viszont érzékeny az igazán jól felhasznált és megszólaltatott minőségi riffekre az 100%-os bizonyossággal nyúlhat ezen kiadványok után.

Elébe vágva a fejtegetéseknek, leszögezendő, hogy most mégis csalatkoznom kellett, noha távolról sem értékelhetetlen, ami az Auf alten Wegen…-en hallható. Visszhangos, torzítatlan bontogatással kezdődik az első Heimkehr címet viselőgraupel gnarl dal, majd jön a torzított gitár, és csak darál, darál, darál, a zenekar nevéhez méltóan (Graupel ~= jégdara) alatta pedig folytatódik a bontogatás. Nekem valahogy olcsónak hat ez a nyitány, de javítanak, a darálás riffek formáját kezdi felvenni, és rögtön ki is alakul egyfajta atmoszféra, - a visszhangos hangzások egyedi alkalmazása egy fagyos és élettelen kisugárzást kölcsönöz a zenének.

A hangzás egyébiránt még szokatlanabb, mint a split cd-n: visszafogottabb, nem annyira éles és a mély hangok mellőzése sem jellemző annyira, a nyers erő viszont hiányzik. A fő problémának viszont mégsem ezt érzem – igazából nehéz megfogalmazni, pontosan mi a baj. Furcsa és kicsit börleszkesen hangzik, de mindig akkor kezd el élni a zene, ha az ember elfordul, mással foglalkozik, amikor pedig felkapja a fejét, hogy hoppá, ide kéne figyelni, akkor utána megint nem történik semmi. Eleinte arra próbáltam ezt visszavezetni, graupel ratatyskehogy a témák olykor nincsenek rendesen összekötve, egymás mellé vannak csak rakva, és talán van is ebben valami, pl. az idegesítő refrénnel megáldott Saat Zieht Zeit erre utal, de valami azt súgja, hogy korántsem ilyen egyszerű a megoldás. A Requies Fili, mely 10 percével a lemez leghosszabbja, egyáltalán nem összedobált jellegű, de a jó témák ellenére mégis kissé unalmas, hiányzik belőle valami szikra, amitől igazán emlékezetessé válhatna. De ismétlem, nem rossz zene ez, ebből a dalból csak úgy árad a melankólia, a hangulati többlet, ami általában a rossz zenekarokból hiányozni szokott, megvan, de a végeredmény mégsem az igazi.

Viszonylag hosszú (49 perces) az album, kevés a csúcspont, az említetteken kívül más dalt nem is tudnék kiemelni; nem ragadnak meg bennem a témák, ha nem szól a lemez, a sokadik hallgatás után is csak ezeket tudom felidézni. Ez pedig nagyon kevés, nem csak a Nagelfar örökségéhez képest, de a korábbi Graupel anyagokhoz mérten is.

6.5/10

a’ ördög