A régi nagy kedvencek egyre-másra okozzák a csalódásokat. Bah. Judas Priest, Dissection, Bethlehem, Samael, stb. stb.… csak néhány név a sorból, akiknek sajnálatos elsatnyulásáról voltunk kénytelenek beszámolni, és bár az elején a dologban volt valami szórakoztató is - a fanatikus, agyatlan rajongók néhány nyilvánvaló igazság kimondásával történő kiakasztása annak tűnt - igazából a sokadik eset után már egyáltalán nem vicces a dolog, unalmas, majd egyre inkább szomorú. Bruce DickinsonEttől azonban még nem lesznek jobbak ezek a lemezek, és hát igen, nálam – és nem csak nálam - az Iron Maiden is ide tartozik, arasson bár újraegyesülésük mégoly osztatlan sikert is. Elkerülhetetlen ugyanis az összehasonlítás Bruce szólólemezeivel, aki, mielőtt visszatért volna a Maidenbe, két teljesen hagyományos, mégis zseniális albummal jelentkezett a '90-es évek végén. Az Accident of Birth (1997) és főleg a Chemical Wedding (1998) nem tartalmazott hosszú, fárasztó, nagyzenekari bombaszttal támogatott tételeket, frissességnek, ötleteknek viszont egyáltalán nem szenvedett hiányában. Izgalmasak voltak a szövegek is, utóbbi lemez esetében a William Blake főművére épülő koncepció pedig azt bizonyította, hogy hősünk nem egy hétköznapi 40 pluszos rocker, aki felett lassan eljár az idő, és még mindig ugyanazt a szalagot fújja, de nem is vált világgal, istennel kibékült, jellegzetesen „megvilágosult” kispolgárrá.

Volt bennem némi félsz a csalódást okozó Maiden lemezeken kívüli okokból is, az sem volt túlzottan bíztató, hogy a Tyranny of Souls a végtelen turnék során talált szabad percekben, szállodai szobákban lett javarészt megkomponálva, majd egy viszonylag hosszabb szünet alatt került elő az a Roy Z., aki említett szólólemezeket társszerzőként, gitárosként és producerként jegyzi, ekkor lett rögzítve a lemez. (Vele kapcsolatban is voltak negatív érzéseim, ugyebár, többek között a Judas Priest reunion-lemez kapcsán, dehát valamiből élni is kell.) A többi volt zenésztárs, akik azért hozzátettek egyet ’s mást a zenéhez, sehol. Eleinte az ezekből a tényezőkből fakadó félelmek igazoltnak látszottak; bár alapvetően már akkor is tetszett a Tyranny of Souls, kissé összecsapottnak tűnt, leegyszerűsítettnek, úgy tűnt, nem ér fel a Chemical Weddinghez, aztán szépen fokozatosan sikerült vele teljesen megbarátkoznom. Bruce Dicikinson & Roy Z.Minden itt van, ami kell és nincs semmi, ami felesleges volna. Elsőre az intró utáni, tipikusan Dickinsonos Abduction és az azt követő, szokatlanul thrashes riffeléssel indító Soul Intruders nyerte meg a tetszésemet, és az olyan líraibb dalok, mint a Navigate the Seas of The Sun voltak ellenszenvesek. Konkrétan utóbbinál kicsit mintha nagy slágerét, a Tears of the Dragont próbálta volna újraírni Dickinson, és hát itt azért a hagyományos metalban megszokott érzelmesség át-átcsap érzelgősségbe, de végeredményben ez sem rossz azért. Sokféle stílusú dal szerepel a lemezen, a River of No Return-ről valamiért a Brave New World album világa sejlik fel, talán a zongorabetét miatt, (de itt ez is jól jön ki) aztán van egy lazább dal is, a korai szólólemezeket idézve, ez a Devil on a Hog. A Chemical album sajátos hangulatát a Believil közelíti meg a leginkább, nem véletlenül; hasonló hangzások, hangszerkezelési trükkök tűnnek fel benne.

A különböző hangulatú dalokat ezúttal is egy koncepció köti össze, mely azonban lazább, mint a legutóbb: Bruce ezúttal különböző brit sci-fi szerzők műveiből merített inspirációt, de ezeket a témákat is megszokott, kicsit filozofikus szemszögéből mutatja be. Összességében talán ez a szoros egybefüggőség hiányzik is kicsit a lemezről, ez az, amitől igazi alapművé válhatna, akárcsak elődje, de mégis, ahhoz hasonlóan tele van remek, maradandó dalokkal.

9/10

a’ ördög