A Neurosis zenekar mindig is nehéz ügy volt. Kezdve onnan, hogy szakítva a megszokott verze – refrén - verze felépítéssel egy teljesen műfajidegen zenei struktúrával találhatta szembe magát az a gyanútlan, aki naivan rátette a kezét egy felvételükre (ez a Souls At Zero című munkájuk óta egyre eklatánsabb). Ehhez párosult még a néhol zajba hajló hangszerhasználat, a nehezen befogadható hangszerelés és a természet-közeli, pogány dalszövegek szimbolikus megközelítéssel, illetve az a nem mindennapi szenvedéllyel és az érzelmek kavalkádjával átitatott műsor, ami élőben jellemezte és jellemzi ezt az egykori indulatos és feszült punk/hardcore gyökerű zenekart, kiket már rég nem a frusztráció és a düh hajt elsősorban. Ennél jóval több, rétegzettebb és megéltebb a muzsika, ami jelen írásom tárgyán is nyomon követhető.

 

Az első, amivel szembesülünk az nem más, mint a Steve Albini által kreált roppant goromba garázs - sound, illetve egy a korábbi albumokhoz hű nyitás, ami csak másodpercekig okoz felüdülést azoknak, akik azt várták, hogy az utóbbi évek kissé higgadtabb, visszafogottabb lemezei után visszanyúl majd a csapat a gyökerekhez. A 7 és 12 perc közötti dalok ugyanis erősebbé, markánsabbá teszik mindazt, amivé ez a társulat a későbbiekben vált.

Lemezről lemezre erősödik bennem a meggyőződés, hogy Scott Kelly és csoportja az egykoron kitűnő munkákat a világra szabadító és többszöri nekifutás/újrakezdés után pár éve végképp földbe állt Swans zenekar hagyományait ápolja a maga módján. Ugyanaz a világot már megváltani nem akaró, inkább végtelenül szomorú, rengetegféle érzelmet magába olvasztó hangulat a jellemző. A punk/hc/doom/dark gyökerek egyre csak nyilvánvalóbbá válnak, néhol az az érzése az embernek, mintha Tom Waits és Michael Gira(ex- Swans-agy) kvaterkázna egy füstös kocsmában, ahol egy roppant profi punkzenekar játszik éltes blues-opuszokat. Ez főként az album második és harmadik dalára jellemző. (No River, To Take Me Home, illetve a címadó.)

A kirohanások sem főként indulatból fakadnak, hanem inkább keserűségből, nem értésből eredeztethetőek, érdekes, hogy az intenzívebb darabokat általában egy csendesebb, elmélkedősebb opusz követi. Folyamatosan játszanak Velünk, hallgatókkal, önmagukkal, az érzelmekkel. Jobbára csak a kifejezésmód változik, váltakozik, a tónus és a mélység mindvégig állandó.

Egy roppant nehéz és mély lemezzel lettünk gazdagabbak – ahogy ezt tőlük megszokhattuk-, de mindvégig ugyanazt a Neurosis-t kapjuk, amit anno megszerettünk, egy érettebb, letisztultabb formában.

Feszült, keserű. Sokat látott és sokat megélt emberek mesélnek, foglalják dalokba a lelküket.

Elsőosztályú munka!

9/10

Cseplész Péter