Újra itt. Újra ott. Kipp - kopp, ajtó nyílik, zárul ablak, hívatlanul besuhan az esti szél, fújja el a fülledt lég bántó szorítását, te belépsz, én indulok, váltjuk egymást. Egy szó sem hallik, előre nézel meredten, s ahogy a dal mondja: fáradtnak tűnsz, és igen; nyűttnek, míg én titkos tudást sejtve befelé mosolygok (látva bensőm halvány, egyetlen pislákoló gyertyával megvilágított kamráját, melyben elnyúlva fekszem) és lépek a szürke homályban úszó lépcsőház lefelé vezető útjára, ki oda, ahol a többiek várnak. Most is gondolok rád, te leszel itt helyettem, míg ez az út vezet, az időt nem mérem, úgyis akkor kelsz, ha én már újra itt leszek.

Még mindig különösen kellemes minden, nehéz megszokni, hogy hangok idekinn már nincsenek, csak valami csendes és ellenállhatatlan zene, melynek nehézkes ritmusára, szinte észrevétlen, de változik ez a föld, minden rajta és benne lévő dologgal együtt, és gyerekesen hangzik, de igen, mintha táncolna, marionett bábuként, esetlenül, egymást rántva ide-oda, hullámzón, szenvedélytelenül. A kaput behajtva nincs nyikorgás, se kattanás, ha fordítom a zárat, a léptek se visszhangzanak az út menti házak közt, s a surranó macska is csak tátong felém szemeit villogtatva, de hallani - mondom - mégis hallok, a szavak melyeket mondok, megrezzentve a nyirkos levegőt, hagyják el a számat. A számat?

A száj. Mindig is féltem a szájaktól. Nyílások melyek megrágnak, és forgatnak, elnyelnek egy dohos, párás labirintusba. Gyerekkorom álmainak jórészében szerepelt a becses testrész, néha maga jóanyám falt fel, és ott benne találkoztam vele személyesen, ahol lassan feloldódva beleiben diskuráltunk az élet dolgairól, és azt is el-el mesélte, hogy igen, az elmúlás is hasonlóan állapotunkhoz, nem hirtelen bekövetkező dolog, hanem egy folyamat, amely ahogy halad előre az idő, egyre érdektelenebbé fog válni számunkra. A fogak is játszottak néha egy magányos szerepet. Mindenki álmodik sötétséggel. Nem jár benne, nem csinál semmit az ember, csak létezik egy meghatározhatatlan helyzetű és méretű tömör obszidián színben, nincs se meleg, se hideg, se éhség, se légszomj, csak van. Előfordult nagy ritkán ilyenkor, hogy tűhegyes fogak érintettek, nem bántóan, inkább csak határozott mozdulatokkal, érezve ezalatt a tulajdonosuk bágyasztó leheletét és érdes nyelvét. Dermesztő rettegés, és gerincsajdító élvezet ambivalens keveréke. Mindenesetre egyből felébredtem.


Ez mind azért jutott eszembe, mert hallottam valakitől, hogy akkor van gond, ha az ember szemeket lát maga körül. Ha rád meredő tekinteteket érzel bőrödön, a falak repedéseiben, az éjjeli ég formálta árnyakban, vagy ha tükörbe tekintesz és a saját otthonod szegleteiből kacsintanak rád, hát akkor közeleg a visszavonhatatlan. Beszéltem másokkal is, mint tartanak iszonytatónak, és a szemek folyton visszatértek szavaikban, és ha felidézve emlékeiket egy pillanatra egy távoli fókuszba révedtek, megborzongtak. Nem értettem, nem értem, vagy nem

akarom érteni. A szemek érdektelenek számomra.

Nos, miközben nem tudom hányadszorra végiggondoltam hová kell mennem, és a város távoli gyér fényeit lassan szitáló köd kezdte borítani, szórakozottan hátratekintettem. Meglepő volt inkább, mint ijesztő, hogy mögöttem fogy az út, pontosabban nemcsak a nedves levegőtől verejtékező aszfalt halványult, vagy tűnt el, hanem akár a kenyérből kiharapott szelet, az űr belógott a térbe, a semmi elfoglalta a vant. Egyelőre nem találtam úgy, hogy közelebb akar jönni és belőlem is szeretne egy szeletet, mégis szaporábban kezdtem lépdelni, míg a sűrű feketeség hű kutya módjára sarkomba eredt, és falta fel csendesen az elhagyott helyeket. Gondolok rád. Ahogy rezzenéstelen arccal fekve vársz rám visszatértemig, te nem kerülhettél senki és semmi gyomrába, tudnám, ha már nem aludnád éber álmod, ha nem álmodnád te magad az életet.


Mire a bárhoz érek, gyorsan ver a szívem, szinte lihegek, ha ideér a lény, talán csak eltakar, de tán nem kebelez be. Reménykedve benyitok, benyitnék, csak az ablaktalan falba ágyazott ajtó szorul, és csúszik le kezem a gombforma kilincsről nem egyszer, majd úgy tűnik valaki segít belülről, egy enyhe lökés, és a megváltás cigaretta, whisky és öreges - bágyasztó mély parfüm illatkeveréke tölti meg tüdőm, belépésemmel egy ütemben dobban a lábdob és a cin, és hallik el az utolsó sóhajnak tűnő billentyűs összhangzat.

Nyugalom és öröm. A remegő kéz megállapodik. Pihent vagyok és felkészült, amilyennek kell lennem ezen az este, a barátok intenek, a régi ismerősök fejüket biccentik felém, azok a vékony, csontsovány lányok kacér pislantásukkal hívják a figyelmet jelenlétükre. Mosolygok rájuk, - bár mikor nem? Nyomott illat árad pórusaikból, ihletet ad a játékhoz, a stílushoz, önmagamhoz. Jelzek a pult irányába, az egyenletlenül ritkuló hajú csapos érti jól a mozdulatot, már nyúl a vérvörös színű ital felé, amit keménytalpú pohárba tölt néhány jégkocka társasága mellé, mely hamarosan biztonságot nyújtóan a kezemben lapul majd. A zenésztársaim türelmetlenek, de soha nem haragudnának meg igazán rám egy kis késésért. Felhúzom kiszáradt és hajszálvékony ínyem, feléjük is küldök egy hálás mosolyt. Elfoglalom a helyemet a színpadon, kissé lehajolva megragadom a szaxofont, és mielőtt számhoz emelem, veszem csak észre, hogy a közönség felett vontatottan a tető is hézagosodik, majd egyre nagyobb foltokba áll össze az átláthatatlan homály. Az egész föld elhalt szövetként feketül el, majd bomlik alkotóelemeire.

- Hölgyeim és Uraim! - konferálom fel a következő dalt. - A Pusztító Angyalok következnek, kérem fogadják őket hallatlan szeretettel!

A borongósan szóló nagybőgő és a saját mércével mért, az átlaghoz képest tempósabb dobjáték pár másodperces bevezető taktusa után lépek be keserédes szólamommal. Fejem az átélés hevétől megemelem és a felém vetülő reflektor fénye világítja be üres szemgödreimet.

Megérkeztem. Végre. Vége.

Soha nem találkozunk újra. Vagy talán csak itt, - ha marad valami.

rtp

10/10


az előzmény

a zenekar

és a vonatkozó koncertbeszámoló