"... John Gossard az Asundernek lett a tagja, valamint az egészen közeli múltban egy Swans / Neurosis / Leakh vonalon mozgó zenével is jelentkezett The Gault néven..." Olvasható a mostanában az egyre gyakrabban frissülő Subterra magazin egy hamarosan megjelenő, vagy tán már meg is jelent, a Weakling Dead As Dreams albumát bemutató cikkében. Milyen furcsa az élet, ezerszám jelennek meg lemezek, elég szerteágazóak próbálunk lenni, mégis akarva - akaratlanul vannak gócpontok, örvények, melyek a pillangó effektus következtében egy hosszú út során hallójáratunkon keresztül agyunkba irányítják a nagy és igaz zenefolyam ereit, hogy követeljék olvasható szimbólumokba önthető ön/kifejeződésüket. 
Mint az underground magazinok William Blake-jei transzba esünk, és üvegesedő tekintettel, valamint az izomtónus váltakozó határértékei miatt biggyedő alsó ajakunkról lassan elinduló-csöppenő nyálcsík eredése után gépiesen, a legkisebb megfontolás nélkül maszatoljuk össze a nagy és igaz művészet fehér vásznának szűzi szentségét a nagy és igaz zenei kisebbség egységes akaratának figyelmen kívül hagyásával. Mi ez, ha nem ocsmány arcoskodás?
John bandája első pillantásra is figyelemre méltó; értékelhetetlen és nagyszerű. Értékelhetetlen, mert hétköznapi. Nem, nem, nem úgy értem. Ha axiómának elfogadom, hogy: "A művészet a valóság ellensúlyozása", akkor tudni kell: a The Gault nem egyenlíti ki a valósnak érzékelt, a valósnak hitt és/vagy vágyott közötti feszültségeket, hanem megerősíti azokat.
Ez nem mindenki szempontjából igaz, ezért így is van rendjén. Hazatérünk, rögtön bekapcsoljuk a tévét, vagy zenét teszünk fel, elfoglaljuk magunkat, hogy egy pillanatnyi csendet se halljunk, hogy ne kongjanak saját gondolataink fejünkben, hogy elfelejtsük önmagunkat. Ez nem ritkán egy egész életen keresztül eltart. A The Gault, mind mondottam, olyan ravaszul ki van találva, hogy midőn gyanútlanul, egy csipetnyi, de megszokott izgalommal lejátszónkba helyezzük az Even As All Before Us-t, az az otthoni ténykedések megkezdése helyett mozdulatlanságba süppeszt és komoly önmarcangolásra kényszerít. Nincs élvezettől vigyorgó arc, esetlegesen jóleső búbánat és önsajnálat, semmi kéjes elemezgetés, se "monkey face" záró jelenetként.
- Falbámulás, érzéketlenség, külsőségek, nem lát senki, emiatt igazán nem kell aggódni, ha elengeded 
magad, úgyis komplett idiótának nézel ki. Most végre az lehetsz, ami vagy. Haszontalan parazita, áruló, aki ál-lelkiismeret-furdalással könnyíti meg az összes mocskos csalását. Ezt lehet örökölni? Vagy tanultam? Mit tegyek? Kéne tennem bármit is? Minden, amit megtanulhatok, hogy legyek önmagam, és mégis: éljek egy olyan világban, ahol maga a boldogulásom a bűn? Mérlegelnem kéne? Akkor is csak hazug maradok. És hallgatok. - Csak egy szegmens az összképből, csak hogy azok számítsanak valamire, akik tiszta szándékkal hajlandóak végighallgatni a lemezt. A többiek egészen másfajta szenvedést élnek majd át.
Ed Kunakemakorn énekes hangját most nem viszonyítanám másokhoz, ismerős lehet innen-onnan a tónus, de az előadásmódban benne van az Egyesült Államok értékes muzsikáira jellemző kifejezőerő. Ritkán állunk szemben hagyományos értelemben vett énekdallamokkal, patetikus hangmagasság, visszafogott, szenvedő de nem szenvelgő üvöltés, elfúló - zuhanó elkeseredettség árad minden megszólalásából.
The Gault plays western dark doom music. Ezt kerek perec kijelentik, és ha ők megelégszenek ezzel, nem vethetjük el, de én nem érzem túl pontosnak. A doomnak, abban az értelemben, ahogy az Asunder játssza, köze sincs ehhez a dologhoz, amennyiben a Fields of the Nephilim western zenét játszott, annyiban az a The Gault-ra is érthető, a dark titulusból pedig jobb, ha mindent gondolatban kiveszünk, amit a 90-es években és jelenleg ez alatt értenek.
John gitárjátéka az összezavarodott tudatalatti visszhangzó sikolyaiként - kiáltásaiként is makettezhető, ösztönös, szinte improvizatív, az In The Woods... Strange in Stereo albumával példáznám, de botorság lenne komolyabban összehasonlítani a kettőt. A drum and bass szekció: a Weakling-ben is szerepelt Sarah Weiner itt a dobos szerepét tölti be, aki jelenleg a The Gault-ban az őt támogató Lorraine Rath-szal együtt az Amber Asylumban nyomul. Utóbbi az Even As All Before Us-on helyenként vokális feladatokat is ellát, amit nem kifogásolhatok, ellenben még tetszik is. Hozzátesz a változatos mű zavaros színeihez még egy árnyalatot.
A The Gault a debütalbummal be is fejezte a ténykedését, és akárcsak a Weakling, ezzel mindent el is mondott romlatlan valójában, semmi több erőltetést, feszegetést nem érdemel a továbbiakban ez az 1000 példányban megjelent lemez.
rtp
10/10
