A black metal underground mélységeit felületesen ismerők gyakran esnek abba a hibába, hogy az egész szcénát a klasszikus, többnyire norvég alapbandák munkásságának a fényében lekicsinyeljék, holott olyan klasszikusok, melyek több generációra előrevetítették a műfaj kereteit, nem lehetnek mércék. (Stílusa attól még lehet bárkinek, hogy nem fedez fel egész dimenziókat, gyakran az egészen apró nüanszokban jön elő az egyéniség.) Másrészt, ha valaki hiányolja az invenciót, akkor az egész rockzenét, úgy ahogy van, elfelejtheti, statikus formák ismétlődése az egész, a hangzást sem lehet nagyon megújítani már benne, és nem is ez a lényege. Ha valaki minél nagyobb zenei tudást, virtuozitást, és az érzelmek korlátlanul széles és színes skálájának zenei kifejeződéseit keresi, akkor hallgasson nyugodtan jazzt, vagy kortárs komolyzenét. Ez a műfaj viszont jó esetben a makacs, tudatosan szűklátókörű emberek műfaja.


Ugyanakkor, másfelől amiatt is tévedés az első mondatban említett állítás szerint cselekedni, mert igenis vannak még olyan bandák, melyek megközelítik, olykor el is érik a műfaj klasszikusainak szintjét és tovább bővítik a stílus kereteit. Ezutóbbi eset talán legszebb bizonyítéka a Weakling. Az amerikai zenekar még anno 1998-ban rögzítette egyetlen lemezét, melyet két évvel később tudott első ízben kiadni, majd még két évvel később egy újrakiadásnak köszönhetően szélesebb körben is hozzáférhetővé tenni. Az első pár másodperc alapján a következő benyomások zúdulnak az emberre: iszonyatos, felfoghatatlan erő, zord hidegség, zeneileg pedig az Emperor őrületes, össze-vissza csavaródó, dekadens, kozmikus masszája, és a Burzum puritán természetimádata keveredik ellentmondásos, és éppen ezért zavarba ejtő egységbe. Vulkánkitörések, földrengések, szökőár, tornádó, minden rászabadul a hitvány emberre, mely korlátoltságában észre sem vesz semmit abból, hogy mennyire ki van szolgáltatva a felette álló erőknek. A szintén San Fransico-i Neurosisra szokás mondani, hogy az apokalipszis filmzenéjét készítik el, azonban bár a hatások között bizonyosan, érezhetően ott van (zeneileg is) a már élő legendává vált banda hatása, ilyen messzire ők sem jutottak. Több, mint tíz percen keresztül zajlik az, amit a dalcím így fejez ki: "Cut their Grain and Place Fire therein". A rémület pillanatai után azonosulunk persze az erővel, megvetést érzünk a saját fajunk után, újabb és újabb pozitív érzéseket, újabb és újabb ember-férgeket szeretnénk eltaposni, egy fenyegető gitárgerjedés már készíti is elő a terepet, ők azonban másképp gondolják. Nincs újabb csapás. Ahhoz, hogy igazi súlya legyen annak, hogy örülünk az élet pusztulásának, előbb szembesülnünk kell a világ szépségével is. Egy olyan, hosszú, tisztán instrumentális betét következik itt, a Dead as Dreams elején, amelyet a nagyjából ugyanebben az időszakban bemutatkozó Godspeed You! Black Emperor (és a hasonló zenekarok: Explosions in the Sky, Mono, stb.) világától lehet ismerős. Igazán odafigyelve, és csak a zenére koncentrálva még egy edzett hallgatót is megrázhat ez a szépség. Noha a túlzott szentimentalizmus már rég kiégett belőlem, zene hatására könnycseppeket tehát nem ejtek, nyomtalanul akkor sem múlnak el ezek a dallamok.

A húsz perces dal következő részében előbb fájdalmasan, nehézkesen, súlyos középtempós riffek súlyában tér vissza a pusztítás, majd fokozatosan, egy középkori kínzómester művészi szintű kegyetlenségével, a dinamika és a kontraszthatások állandó fokozásaival, helyenként akár egészen nyers, arcletépő gitártémákkal és szédítő kiállásokkal teljesedik ki az isteni harag. Nem lehet belemenni a folytatásba, a This Entire Fucking Battlefield, a No One Can Be Called as a Man While He’ll Die és a Disasters in the Sun magukért beszélnek, mindegyikben benne van az, amit az ember elemi félelmeit tápláló címek kifejeznek.

A Weakling története véget is ért ezzel az albummal, az okok ugyan nem ismertek előttem, de nem lennék meglepve, ha nem lett volna különösebb okuk azon kívül, hogy nem maradt dolguk egy ilyen elsöprő kinyilatkoztatás után. (Élőben sem nagyon, hisz felléptek például a Mayhemmel, az Enslaveddel.) A zenekar egykori tagjai természetesen jelenleg is aktívak: Az énekes John Gossard az Asundernek lett a tagja, valamint az egészen közeli múltban egy Swans / Neurosis / Leakh vonalon mozgó zenével is jelentkezett The Gault néven, mely produkcióban Sarah Weiner basszusgitárosnő is részt vett, aki amúgy az Amber Asylum tagja; a gitáros Josh Smith folytatta a zenebohóckodós, instrumentális true metalként definiálható The (Fucking) Champs-et; a billentyűs Casey Ward egy The Lies nevű bandához csatlakozott; a dobos, "Little Sunshine", pedig ismeretlen death metal zenekarokban (Passive Agressive - korábban Sangre Amado) tevékenykedik.

A Dead as Dreams hatása a feltörekvő amerikai színtér szinte összes fontos zenekarán (Nachtmystium, Leviathan, Draugar, stb.) érezhető, és biztos vagyok abban is, hogy egyre többen fogják újra felfedezni ezt a készítői által, másrészt a mechanikusan ignoráns és gyakran amúgyis ostoba kritikai oldal által egyaránt elhallgatott albumot. Ha valami kultikus, akkor ez az.

10/10

a’ ördög