Számos kritikánkban kitértünk már arra, hogy mennyire sokféle sikeres és értékes értelmezése létezhet a black metalnak, azonban ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek szabályok, és a "tedd, amit akarsz" filozófiája fenntartások nélkül mindig érvényes volna. A modern művészetek egyik legfontosabb szerepe, hogy a vallás és hit nélkül maradt emberi világban valami olyat alkossanak, ami tisztább, ami magasabb rendű a szürke, profán hétköznapi világnál. Ha valaki az ezek közti határvonalakat nem érzékeli kristálytisztán, azzal hatalmas károkat tud mind magának, mind a tiszta értékeket kereső érdeklődőknek okozni.

Hogy a szegedi Ahrimannak abszolút zéró vizuális érzéke van ehhez, azt az oldalukon található számos fénykép igazolja, ide direkt nem teszek be egy igazán kínosat sem, mert az öngól volna, részben saját - olykor iróniával azért fűszerezett - komolyságunk, valamint az általunk bemutatott igen komoly súlyú előadók megsértése. Más előadóknál is megfigyelhető azonban néha, hogy kifejezetten csapnivaló imázs meglepően jó zenével társul. Az Ahrimannak mind demóin, majd bemutatkozó lemezén, a Naturgate-en is voltak arra utaló jelek, hogy a kettősség fennáll, noha nem volt annyira felhőtlen a helyzet, hogy azt azzal az eufémizmussal, hogy "kurva jó zene, csak ne lássam őket" el lehetett volna intézni. Magyarul a zenében is voltak kontárságok, elsősorban a szintetizátor használata zavart: olyan klisés, komolyzenei gyökerű, de végtelenül leegyszerűsített megoldásokat raktak a dalokba "atmoszférakeltés" címszó alatt, melyek teljesen feleslegesek voltak, és elvettek a helyenként kifejezetten szépen kidolgozott gitártémák nagyságából. Visszagondolva a négy évvel ezelőtti, utoljára elég régen hallgatott lemezre, az olyan dallamos gitártémák, mint amelyek például az Avarlángok című dalban találhatóak, bizonyultak igazán maradandónak.

Sajnos, a Ködkín ösvényen pont ilyesmi nem található egyáltalán. És általában, a változások a fentiektől egészen eltérő érték- és gondolati rend szerint zajlottak le. A borító amolyan népmesés kötet-illusztráció jellegű, ami nem tesz túlságosan pozitív benyomást az emberre, majd a kiadó reklámszlogenjének megfelelően "a természet erejét dicsőítő" kántálásos intróval veszi kezdetét a címadó szám, ez megint csak inkább mese-ízű, mint gonosz. Ezek után érdekes meglepetés-intermezzo éri az embert: az első zongoratéma majdnem megegyezik a közelmúltban megjelent Kátai Tamás szólólemez elejével, talán hallották egymást próbálni*, és tudat alatt valaki lenyúlta a másikat. Szóval belépnek a gitárok, és először azt tűnik fel, hogy sokkal vaskosabb a hangzás, mint legutóbb, nagyon profi és vastag és tiszta és minden, ez azonban, mint oly sokszor, nem párosul egyéniséggel, sőt. Szinte végig nagyon gyors a tempó, darálás ezerrel, melyet olykor súlyos szaggatással szakítanak meg, az utóbbi néhány Dimmu Borgir lemezen hallhatóak ilyen megoldások. A másik zenekar, ami gyakran eszembe jutott, az a Christian Epidemic, részben az ének miatt, ami brutálisabb próbál lenni a korábbiaknál, másrészt az Epidemicre jellemző vaskos, szélvész darálás itt is megvan. A szintitémák is ehhez a két zenekarhoz teszik a lemezt leginkább hasonlatossá, a hangszínek nem annyira változatosak, mint az újkori Dimmunál, az inkább a régi korszakukat idézi. Két helyen, a záró Bennem a tudás, benned a hatalomban, valamint a Boszorkányvölgy elején félreérthetetlen Opeth hatások is felbukkannak, ezek az összképre nem jellemzőek, csak a teljesség igénye miatt említendőek meg. A párhuzamok felsorolása azonban nem jelenti azt, hogy az eredetiség hiánya volna a legnagyobb probléma. Az ugyanis az, amit már sokszor, egészen más műfajban mozgó zenekarokról is leírtam (bár nyilván nem véletlen módon ez a párhuzamként említett zenekarok többségére is igaz): egymás mellé rakott riffek sorozatai a dalok, (pedig ez az Ahrimanra nem volt korábban jellemző), még a kontrasztok is kiszámíthatóak, a hangulatfokozó részek sallangok szintjén mozognak. Éppen emiatt a jobb riffek, - amelyekből azért persze, szó se róla, van néhány, a legtöbb a már említett címadóban - egyszerűen nem tudnak érvényesülni, belefolynak a masszába. A végeredmény: hallgatható háttérzene, semmi több.


Persze ez nem gond, sokaknak fog tetszeni ez a lemez egészen biztosan, az említett zenekarok hívei vakon megvásárolhatják, a profi produkció, a sok munka meg fogja hozni az eredményét, azonban művészet fogalmának Subterra-féle értelmezésében ez egy csúfos kudarc.

5/10

a’ ördög

Terranis Productions

Ahriman

*Utóbb, egy olvasónk felhívta a figyelmet arra, hogy a jelzett téma Naturgate lemezt zárja. A hatás iránya ezáltal egyértelművé vált.