"Let me tell you that the real potential of Black Metal hasn’t yet been realised. How could it be, when Black Metal nowadays is synonymous with close to no artistic vision but stands exclusively for a carbon copy of a sound, a non- attitude and non-ideas?" forrás: theajnaoffensive.com

Arra az ösvényre talált rá a Deathspell Omega a harmadik albumával, amit leginkább a Thorns, a Satyricon, a Mayhem és a Blut aus Nord nevével lehet összekötni. Tehát a szó igazi és szent értelmében vett progresszió a black metal hagyományaival összhangban van jelen, magyarán első az atmoszféra, csak másképp, mint eddig. A hívőket évszázadokon át ámulattal, csodálattal és rettegéssel töltötték el az ismeretlen, lángeszű szerzetesek által még a sötét középkorban megkomponált templomi énekek, isten létezésére és mindenhatóságára ezeknél meggyőzőbb bizonyítékot az egyháznak azóta sem sikerült prezentálnia. A DsO név mögött álló, szintén név- és arcnélküli alkotók hasonló mechanizmusokat szabadítanak rá a hallgatókra, persze negatív előjellel: a lemez koncepciójának lényegét metafizikai mélységű sátánista gondolatok alkotják, melyeket számos teológiai utalás övez, támaszt alá. A befogadás persze, mint mindig, most is több szinten lehetséges, a lényeg kihámozása nem elképzelhetetlen komolyabb teológiai és latin nyelvi ismeretek nélkül. Mindezekkel együtt nem mondható, hogy a hallgatót azonnal maga alá temetné a bombaszt, egy ilyen témában nem is várhatnánk eufórikus megvilágosodást, itt nincsen feloldozás.

 

A felvezető First Prayer mondjuk elsőre is megragadja az ember képzelőerejét, tömjénfüst és gyertyák fényében libbenő árnyak nyomasztó összhatása tolul lelki szemeink elé, ezek a képek aztán végigkísértik az egész lemezt. Itt, és még néhány helyen konkrétan gregorián énekbetét is van, hozzáteszem, nem kell megijedni, ez nem a Therion, de másnak sem sikerült még ezeket ilyen módon beolvasztania a metalba (A The Ruins of Beverastnál volt egy dal, ami hasonló attitűdöt tükrözött.) Az első imádság után váratlan, de kifinomult brutalitással tör ki a Sola Fide I. képében a black metal vihar. A gitárhangzás horzsoló, de egyáltalán nem kásás (hiányzik is kicsit), leginkább a Satyricon jut eszembe róla, valahol a Nemesis Divina és a Rebel Extravaganza albumok között, ezekhez hasonlóan tökéletes, pusztító a végeredmény is. Néhány helyen a "vihar" zajaiba itt olyan éteri gitárdallamok szűrődnek bele, melyeket először szoprán éneknek, vagy szintetizátornak hittem, de nem, semmi ilyesmi nincs, itt minden dallam, melódia a torzított gitárok teljesítménye. Meg persze a mostanában egyre több zenekarnál újrafelfedezett basszusgitáré, amely a dobverőkhöz hasonlóan értő kezekben van. Alapvető jellegzetessége a zenének, hogy a fent már említett előadókhoz hasonlóan sok, a black metal megszokott disszonáns hangzatainál is disszonánsabb megoldást tartalmaz, ezek azonban olyan alapvetően mégiscsak emlékezetes riffekbe, dalokba rendeződnek, öncélúnak semmiképp nem lehetne nevezni azt, ami itt zajlik. A strukturális változatosság is elég nagy: egyrészt egy-egy rövidebb átkötés szolgáltat kontrasztokat az alapvetően gyors dalokhoz, de azok maguk is rengeteg különböző témát tartalmaznak, és a dobolás tempója sem korlátozódik a géppuska kategória különböző típusaira, mint oly sokaknál. A Malign Paradigm például egészen hagyományosan, a régi Paradise Lost jellegezetes, fájdalmasan síró gitárdallamait és monumentalitását idézve zárja az albumot.

Érdekesség, hogy ezen a lemezen a finn Clandestine Blaze énekese, Mikko A. felel az énektémákért, teljesítménye annak fényében is elismerésre méltó, hogy a korábbi DsO lemezeken is nagyon eltalált volt a károgás. Mikko orgánuma meglehetősen mély, ahogy használja, az pedig szimptomatikusan türközi a zenében lezajlott változásokat: nehezen lehet vele megbarátkozni, ha nem figyel oda az ember, akkor egysíkúnak hat, változatossága és sokszínűsége csak akkor jön ki, ha a hallgató csak és kizárólag a zenére figyel. Már csak 78 perces hossza miatt sem szabad várni, hogy ez az összetett és rendkívül sűrű anyag elsőre lehengerelje majd az embert. Sok a téma, a fogódzó viszont eleinte kevés: a lemeznek tehát fanatikusan kell nekimenni; ez nem egy szórakoztatóipari jellegű készítmény, bízni kell abban, hogy az odafigyelésért cserébe kap is valamit a hallgató. A kritikus feladata, hogy megsúgja előre ezeket a válaszokat, amelyek pedig ezúttal nem kétségesek. Röviden összefoglalva őket:

10/10

a’ ördög