Az Oaklandi székhelyű Asunder a honfitárs Morgion és a klasszikus, hazánkban is jól ismert My Dying Bride közé helyezhető, és ez esetben nem csak a kényszerű hasonlítgatásról van szó, az alapokat tekintve nem tekint messzebbre zenéjük és az általa kialakuló atmoszféra.

                     

A debütáló A Clarion Call 3 számot és 40 percet takar, mégsem jelent megterhelést végighallgatni, sőt kifejezetten kellemes, ahogy például a nyitányt képviselő Twilight Amaranthine mélységesen mélyről feltörő hörgése váltja az éterikus, monoton énekhangot, ahogy a cselló csöppet sem hivalkodó hangja összefonódik a mondhatni hagyományos doom hangszereléssel, és mindezt visszafelé a negyed óra leteltének közeledtével.

A stíluson belül kevesen rendelkeznek igazán jó dalokkal, amit nem is csodálhatunk, hiszen ilyen keretek között igen nehéz kreatívan alkotni, mindazonáltal az Asunder zenészei kiváló váltásokat eszközöltek ki, a vontatott tempó ellenére van húzása a daloknak, ami esetünkben a hallgathatósági indexet jelentősen növelte. És ez biza’ jó dolog. A durva énekhang minden tiszteletre érdemes, a határokon belül változatos, néhol effektekkel hatásosabbá tett, földöntúlian vénnek ható.

Van szféra, atmosz és sztratosz egyaránt, szinte látjuk, ahogy a föld remeg, a falak leomlanak, a madarak felröppenek és hagyják el a veszélyes övezetet, majd pedig megnyugodva feledkeznek bele a felhők közti vitorlázásba. Az alant terülő tájat tűz emészti, míg odafenn minden rezzenéstelen és békés. Vae victis!

Jóval komorabb kezdés a Crown of Eyes, egy pillanatra a The Ruins of Beverast ötlik be, itt már nincs szárnyalás, se egy pillanatnyi békesség, néha egy-egy gyorsabb riff és dob összjáték a hangulat emelése végett, hogy később a lassú, még lassúbbnak hasson. Felégetett táj, üresen visszhangzó tér, élettelenség, végső vánszorgás, és a már megszokott és elvárt elmúlás légköre.

                 

A címadó darab már kifejezetten gonoszra sikerült. Kevésbé változatos, zakatolós gitárjáték és ezt ellensúlyozandó pazarabb dobpergetés figyelhető meg. Itt azért már erősebb gyomor kell, de történetesen eszményi zárás egy kiváló albumhoz. Nem is kell ide több dal, az A Clarion Call így teljes.

Nem késztetetett különösebben cifra sorok, komoly fejtegetések írására a lemez, de akarva akaratlanul újabb ás újabb végighallgatására vágytam, így semmiképpen nem mehettem el mellette szótlanul.

rtp

8.5/10