Konceptlemez, 80 perc, egy dal, amit 5 részre osztanak, ismerős recept, fogom a fejem. Az ilyesmit hazánkban lelkendezve fogadja ”szakma” és közönség egyaránt, mert progresszív zenét hallgatni menő, főleg ha van történet, vannak filmzenés betétek, szokatlan hangszerek, mély filozófiai kérdések, ilyesmi. Most azonban a Mars Voltáról van szó, ők már bizonyították a De-loused in the Comatoriummal, hogy nem feltétlenül harminc éves témák visszaöklendezése, majd ezek nyakonöntése vonósokkal, esetleg népi hangszerekkel a zenei evolúció csúcsa.

Persze az ő zenéjüknek is vannak múltba visszanyúló gyökerei, a jelentős különbséget hozzáállásukban látom, ami ugyanúgy meghatározó tényező az alkotás során, mint a technikai/hangszeres tudás. Ez utóbbival a Mars Volta tagjai rendelkeznek, nem kétséges, a különbség az, hogy sok más zenésszel szemben, náluk ez a tudás csak eszköz és nem a cél. Volt eddig.

Az ismerkedés első fázisában nem volt gond, tetszett a lemez, naivan azt hittem, hogy ez majd fokozódik is. Azonban többszöri, figyelmes meghallgatás után nem az anyag pozitív oldala domborodott ki, sokkal inkább a rejtett hibák jöttek elő, melyeket kezdetben még betudhatunk az ismeretlen, nehezen befogadható témák sajátosságának, melyekhez idő kell. Azonban ezek a témák hosszabb-rövidebb érlelés után megadják magukat és valami olyat adnak, amiért érdemes bajlódni velük. Nos, a Mars Volta esetében most üresjáratokról kell beszélnünk. Hosszú üresjáratokról. Hosszú, unalmas üresjáratokról. Hosszú, unalmas, idegesítő üresjáratokról. És igy tovább...

Ez főleg azért bántó, mivel vannak a lemeznek nagyszerű pillanatai. Például a Widow -melyre az első klip is készült- a Televatorshoz hasonlóan, jó értelemben vett slágeres dal, kitűnő énekdallam, hangulatos rézfúvos passzusok a háttérben. Omar Rodriguez-Lopez gitáros hangszerének mestere, ízes játékát öröm hallgatni. És jó dolog, hogy teret engednek az improvizációnak, a kísérletezésnek, viszont az arányérzékük sajnos nem volt a helyén. Félmegoldások torlódnak a lemezen, a kísérleti részek nem elég elvetemültek ahhoz, hogy fenntartsák érdeklődésünk, a legtöbb esetben feleslegesen törik meg az anyag lendületét.


A rövid akusztikus bevezető után berobbanó ”Cygnus...Vismund Cygnus”-ra garantáltan mindenki felkapja a fejét, de mégsem kellett volna 13 percig húzni, főleg a dal végén hallható rész, az elsuhanó autók hangja lerágott csont, a Kraftwerk harminc évvel ezelőtt kihozott már ebből mindent, amit lehet. A már említett ”The Widow” ismét reménykedésre ad okot, de a lemezverzióhoz hozzácsaptak 3 perc funkciótlan gitárzajt, ami kezdetben még érdekesnek tünhet, de idővel halálra fog idegesíteni, hidd el. Ezek után jön egy Led Zeppelin-Santana jam, Cedric Bixler-Zavala spanyol énekével, 12 percen keresztül, mondanom sem kell, hogy ez is fárasztóvá válik.

A dalok további elemzése helyett pár szó a koncepcióról: a történet ismét egy eltávozott baráthoz kapcsolódik, Jeremy Wardhoz, aki egy ismeretlen naplóját találta meg, egy autó hátsó ülésén. Kettejük élete meglepően sok hasonlóságokat mutatott, ezért Jeremy megtartotta a könyvet, tőle pedig a zenekarhoz került, így ismerkedhetünk meg mi is a szülei után kutató egyén történetével. Egy olcsó fordulattal élve ráfordulok a célegyenesre, mikor azt írom, hogy a Mars Volta is keresett valamit, de most nem talalálta meg. Olyan lett ez a lemez, mint a borítóján látható alak: arctalan. Ennek ellenére, bizonyos hangulatban remek hallgatnivaló, de tőlük többet vártam.

8

ktibi


the mars volta