Általános tendencia, hogy a fémzenében utazó, abban sikereket elkönyvelt bandák, vagy előadók kemény gitár nélküli, stílusában az eredetitől elragaszkodott kiadványaik nem érik el objektív mércével sem azt a színvonalat, ami addigi pályájukat jellemezte. A Gire, Thy Catalfaque underground körökben elért eredményei után nem hiszem, hogy Kátai Tamásnak szándékában áll új művével az önmegvalósításon kívül bármi mást elérni, és mint ilyen, nehezebben felmérhető/megítélhető értékekkel rendelkezik.

Amikor tudomásomra jutott, hogy szólólemez készülődik, valami ilyesmire számítottam, a lemezeken keresztül általam megismert érzésvilágot nagyjából körülhatárolva volt elképzelésem, hogy Tamás nem fogja megtagadni önmagát, és lőn: szövegvilágában a klasszikusnak számító magyar irodalom nagyjainak útját követve strófál, valamint felfedezhetőek a népzenei elemek is, ami rányomja bélyegét a versek hangulatára. Viszont ez csak kiindulópont, jóval sokrétűbb mű ez, minthogy ennyivel le lehessen írni.

Enyhe aggodalommal helyeztem a lejátszóba a lemezt, és első hallgatás alapján úgy éreztem, ez most nem lesz az, amit sokszor és szívesen hallgatok majd, és furcsa mód, hogy igazából nem érzek teljes elégedettséget (bár ebben az esetben, szerintem nem is kell), viszonylag gyakran szoktam feltenni olvasás mellé, vagy esti hallgatnivalónak szánni egy-egy feszült nap zárásaként.

Ami egyből vonzóvá, különlegessé teszi az albumot, az a borító. Az a pillanatnyi benyomás, amit elkapott a kép, akár egy láncreakció, számtalan másik lehetséges történetet fon köré. Egy pillantás rá, és nyitott kapuként fogadja belépésünket, kezdődhet a körút.

Tehát nem volt szerencsés az ismerkedés, talán az induló Télvíz 13 percnyi szavalás, zongora és hegedű lassú, fáradt összhatása riasztott elsőre. A tél utolsó hónapjában, a véget nem érő hóesés közepette nem emelte a hangulatom hőfokát. November végén pont ideális lett volna, mintegy az évszak felvezetéseként. Most, hogy a házak falára napfény vetül, és „lengedezik a Zephyr”, már nem találom olyan nehézkes darabnak, sőt, elég kellemesen hat, viszont a 9. perc körül szerencsésebbnek tartottam volna a lezárást.

Az ezt követő Zölderdő éles váltás, ami egyben megváltás is, népmesébe illő muzikális aláfestés, abszolút könnyed dal, akusztikus gitár szolgáltatja a főtémát, pergő, sistergő ritmus, az ének és a szavalás közti szövegmondás jellemzi a közel 4. percet.

A Renoir kertje egyszerűen szólva nem tetszik, viszont az Esőben szaladtál annál inkább (főleg az első fele); pofátlan módon rögtön összehasonlítgatásba kezdek, így a kedvetlen olvasó már tudja hova helyezni. A finn Tenhi első albumának utolsó két track-je rendelkezik hasonló zenei és hangulati világgal, Tamás munkájában viszont több pozitív töltés található.

Törjenek kerékbe, de nem állhatom meg, az Ázik az út során Mortiis - The Crypt of the Wizard-jára asszociálok, viszont ezt az alapot jócskán telipakolja szerzőnk egyéb zenei megoldásokkal.

A Sűrű völgyek takaród fogamra való szerzemény, bátorkodom azt mondani, hogy a legjobb Erika szobájában. Ebben a stílusban nem is kell csavarosabban, összetettebben játszania a zongorának, örülök, hogy van benne szintetikus hangzás is, ettől kapott egy kellemes dark-ambient ízt.

A lemez a vége felé egyre egységesebb lesz, kevésbé változékony, viszont addigra már a hallgató kellemesen belemélyedt, már nincs sem ereje megnyomni a stop gombot, sem egyéb mást csinálni, minden úgy jó, ahogy van. A külső hatások egy láthatatlan szűrőn keresztül jutnak el hozzám, a világ rendje úgy tűnik teljesen jól kitalált, nincs benne semmi kivetnivaló, vagy zavaró. Nincs túláradó öröm, vagy szerelmi extázis, csak érezni az életet, amiről oly kevésszer gondoljuk azt, hogy: most jó.

Naésigen! A szerelem. A Kátai vonatkozású lemezek legtöbbjét, (és főleg az elmúlt időkben) összeköti a vágy, a hűvös, távolságtartónak tűnő szenvedély érzete, ami mellé társul tisztelet és időtlenség is. Nem tudhatom, hogy mindezen emóciók egyetlen személy felé irányulnak, vagy pusztán az alkotó életének szerves részét képezi ez az atmoszféra, bár, ha figyelembe vesszük az anyagok irodalmi vonatkozásait, nem lepődhetünk meg, hiszen az elődök és maga a költészet egyik fő inspiráló motívuma a szerelmi kiábrándultság, és annak minden gyötrő, vagy édes perce. Hiába minden! Hit, szerelem és halál, az örökbecsű darabok témái. És míg lesz emberiség, ez így is marad.

Végül szégyentelenül néhány személyes hozzászólással gyarapítanám eme írást. A szólómunkában az a jó, hogy nem kell kompromisszumokat kötni, senki nem szabja meg, hogy mit, meddig, és hogyan kell az alkotónak tennie. Ezt jobban is ki lehetett volna használni, és nem feltétlenül több hangszer bevonását értem ez alatt, bár azt is ki lehet próbálni. Ösztönösségre gondolok, minden rejtett, apró, belső, lappangó dolog felszínre hozására, sebekre és kételyekre, biztos, hogy Kátainak vannak még ilyen tartalékai. Most visszatérve a Sűrű völgyek takaródra, ebben a puritán, egyszerű szépségű dalban érzem azt a mélységet, amit még kívánhatnék a jövőben az egyéni munkához. Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, hiszen zenei témáiban semmi meghökkentő nincsen, az összhatás tökéletes. A zakatoló vonat, a síráshoz hasonló hangok felsejlése, a különös, alig észrevehető dallam, ami a főtémát kíséri. A zene áttör a létezés világába. Már nemcsak hang, hanem valóság.


rtp

8/10