"I am very happy, so please hit me/I am very, very happy, so please hurt me"
(Antony and the Johnsons - Cripple and the Starfish)
Antony első lemezét -mely pár éve David Michael (alias David Tibet) Dutro nevű kiadójánál jelent meg- sikeresen elkerültem, így nem várhattam tűkön ülve a folytatást, nem tudhattam, hogy az I am a Bird Now függőséget okoz majd, pedig de. Laurie Anderson persze megmondta előre, hogy az első találkozás Antony hangjával olyan, mint először hallani Elvist énekelni. Viszont nekem, aki már Elvis-imitátoroktól terhelten töltöttem ifjúságom nagyrészét (kapcsold csak be a TV-t, naponta látni gyöngyöző homlokú, pajeszos, hájas testüket fehér fellépőruhába préselő alakokat, amint a Love Me Tender örökérvényü sorait harsogják. Elképzelem, ahogy ilyenkor Elvis fordul egyet hat láb mélyen és arra gondol, maradt volna inkább kamionsofőr...) nem feltétlenül jó ajánlólevél. Ám azóta eltelt másfél hét, kételyeim tovatűntek, Antony maradt és befészkelte magát a szívembe/lejátszómba, hangja dolgos hétköznapjaim részévé vált.
Mint oly sokan, ő is New Yorkban kezdte, különböző kabaréműsorokban lépett fel, majd megalapította zenekarát, melynek felállása azóta folyamatosan változik. A hivatalos oldalon Antony mellett említik Todd Cohen dobos, Jeff Langston basszusgitáros és Jason Hart zongorista nevét, valamint a vonós hangszereket megszólaltató Joan Wasser (hegedű, ének), Maxim Moston (hegedű), Julia Kent (cselló) is a „Johnsonok“ közé tartozik. (A Johnsons nevet egyébként Marsha P. Johnsontól kölcsönözték).
Korábban sem volt hiány zseniális dalokból (és dalcímekből, pl. I Fell in Love with a Dead Boy, Hitler in My Heart), de az I am a Bird Now minden perce tökéletes, nincsenek felesleges üresjáratok, ellenben van tíz szívfacsaróan szép dal, melyek szerkezete szellősebb lett, a hangulat ezáltal még bensőségesebb. Nem találtak fel semmi újat, a zenei eszközök/megoldások, melyek felhasználásra kerülnek jól ismertek, mégis valami olyan született, ami frissnek hat, de nem köthető időhöz, konkrét stílusirányzathoz, felette áll azoknak. Antony hangja pedig egészen elképesztő, nem csak technikailag az, attól még nem esnék hasra. Minden egyes mondatot olyan túláradó érzelmekkel ad elő, ami mástól könnyen modorosnak, esetleg komikusnak hatna, de ahogy ő elkezdi: “Hope There’s Someone who’ll take care of me/When I die“ rögtön a lemez elején, annak súlya van, oda kell rá figyelni. Mindez abból fakad, hogy Antony valóban karizmatikus egyéniség, angyalarcú óriás, akibe rengeteg nőiesség szorult. Ez a férfi testbe zárt női lélek szabadul ki minden egyes dalban, mikor Antony énekelni kezd, a “For Today I Am A Boy“-ban mindezt szavakba is önti: „One day I’ll grow up and be a beautiful woman/One day I’ll grow up and be a beautiful girl.“
A lemez egészére jellemző egyfajta mélabú, fájnak a dalok, de nem szívszaggató, őrjítő fájdalom ez, ami hirtelen tör rád, majd el is tűnik, hanem hosszú, megfoghatatlan belső csend. Isten csendje, olyan akár egy Bergman filmben. Felderítetlen területeket jár be, élet és halál közt. (“Oh, I’m scared of the middle place between life and nowhere.” ) Ezt a köztes állapotot hivatott érzékeltetni a borító is, Peter Hujar gyönyörű, fekete-fehér fotója a halálos ágyán fekvő Candy Darlingról. Szépség és szomorúság árad a képből, akárcsak Antony hangjából, ami egyszerre törékeny és sérthetetlen, földöntúli és mégis emberi. Leírhatatlan.
A lemezfelvétel során több vendég megfordult a stúdióban, van duett a heteroszexualitással szintén nem vádolható Boy George közreműködésével (“You Are My Sister“), Devendra Banhart a “Spiraling“ bevezetőjében szerepel, Lou Reed a “Fistful of Love“ elején monologizál, majd gitározik. Rufus Wainwright énekli a “What Can I Do“ vezető szólamát, míg Antony zongorán kísér és vokálozik. Dalt kiemelni felesleges, az első hangtól az utolsóig hidegrázás és lúdbőrözés váltja egymást (a “Hope There’s Someone“-ba érdemes belehallgatni, egy perc húsz másodpercnél, mintha azt énekelné, ékes magyarsággal „ISTENEEEM“...).
Mégis igaza lesz Laurie Andersonnak, Antony az én Elvisem, ha húsz év múlva megláttok tüllszoknyában, fehér sminkkel, hosszú szőke parókában, amint épp a “Fistful of Love“-ot próbálom tolmácsolni korlátozott hangi adottságaimmal, köszönjetek rám kedvesen. Addig pedig érjétek be Antonyval, pl. március 26-án a Trafóban koncertezik, az Ultrahang feszivál keretein belül. Én szóltam.
10
ktibi
