Véleményem szerint, talán a közhiedelemmel is ellentétben, a black metal nem teljesen destruktív és nihilista műfaj, a benne lakozó, olykor rosszindulatú erő és energia ugyanis gyakran olyan tiszta és minőségi formában bukkan a felszínre, amely igenis igenlővé és előremutatóvá, „értelmessé” teszi a gyűlöletet. Elvégre a rosszindulatnak is megvan a maga oka. A Xasthurnál nagyon kevés az ilyesféle fogódzó, de ez nem a minőség hiányából fakad. A Xasthur tényleg nem több, mint az elkínzott, súlyosan lelkibeteg, depressziós lélek legutolsó menekvése, mindenféle építő törekvések nélkül. Még csak indulatosnak sem nevezném. 

Bár a Xasthur is az általam oly gyakran ostorozott lemezfosók közé tartozik, - 99-óta 13 különböző kiadvány, ha csak a teljes hosszúságú, új dalokat tartalmazó lemezeket számoljuk, akkor a 2002-es Nocturnal Poisoning óta már a negyedik a To Violate… a sorban - náluk a minőség nem megy a mennyiség rovására. Nem hinném, hogy Malefic sokat gondolkozna a dalszerzésen, és igazából nem is próbál eltávolodni a bevett embergyűlölő témáktól, mégis valahogy sikerült kialakítania egy meglehetősen sajátos zenei világot. Aki nem ismerné a Xasthurt, annak az elsőszámú párhuzam mindenképp a Burzum lehet, de meglepő módon, bár a dalok változatosabbak, több témából építkeznek, és a központi szerepet játszó szintetizátor is több hangszínt használ, mégis, érzelmileg egyoldalúbb annál. Mint már a bevezetőben is említettem, nem egy indulatos, agresszív lemez ez, címe ellenére sem, sőt, a korábbi albumokhoz képest is jelen van egyfajta nyugodt higgadtság, beletörődés, és ez jól is áll neki. Ezzel párhuzamban letisztultabbá vált a hangzás, nem kommersz értelemben, nincs tökéletesre csiszolva, de áttekinthetőbb az eddigieknél. A dobgép használata eleinte irritáló lehet, de igazából be kell látni, ez a Xasthur világának része, az élő dob lüktetésének, húzásának hiánya sokban hozzájárul a kilátástalan, élettelen atmoszférához. Akárcsak a ritmusgitár vékony, keserves sirámja, amely főleg a két instrumentális tételben válik nyilvánvalóvá, melyek közül a Walker of Dissonant Worlds címet viselő emlékezetesen zárja a majdnem egy órás (54 perces) lemezt. Sok remekbeszabott dal található az albumon, az introt követő Xasthur Within - Dreams Blacker than Death - Screaming at Forgotten Fears hármast mégis külön kiemelném, a vége felé csökken az izgalom, de az is lehetséges, hogy csak el van nyújtva kicsit a lemez, és ami az elején még üt, a végén már nem tud annyira hatni.

Nagyon nehéz megbarátkozni a Xasthurral. Kifejezetten a mazochizmusra hajlamos, szuicid gondolatok felbukkanásától nem megrettenő, azokkal olykor viccelődős, baráti viszonyban levőknek tudom ajánlani ezt a lemezt, de elsőre még ők is visszataszítónak tarthatják ezt az önsajnálattól nem mentes, mégis kiváló munkát.

9/10

a’ ördög