2005 nem a metal éve lesz, legalábbis számomra biztosan nem. Ez nem feltétlenül a zenekarok, zenészek hibája, sőt, szinte biztos, hogy én változtam. Hiszen itt van az új Crowbar, pár évvel ezelőtt megőrültem volna érte, ahogy akkoriban az ”Odd Fellows Rest”-re is orrvérzésig léggitároztam, heves fejrázás kíséretében. Mára maradt a számítógép előtti rezignált bólogatás, valamint annak nyugtázása, hogy vannak dolgok, melyek nem változnak. A Crowbar is ilyen, ez legnagyobb erényük és legnagyobb hibájuk is egyben.


Tehát, mikor a Subterra führere kiadta az ukázt, hogy legyen kritika az új lemezről, nagyjából tudtam mire számíthatok. Nem is ért meglepetés, sem pozitív, sem negatív értelemben. A New Orleans-i négyes még mindig nagy eséllyel pályázik a sárgolyó legsúlyosabb fémbandája címre, vaskos riffek simogatják hallójárataink, miközben Kirk Windstein kedvesen leüvölti fejünket. A Rex Brown (Pantera, Down) és a régi-új dobos Craig Nunenmacher alkotta ritmusszekció is derekasan teszi a dolgát, az egyszeri kritikus erre írná, hogy csodás doom-himnuszok füzére a lemez, és valóban. És mégsem.

Valami hiányzik, pl. egy Planets Collide szintű dalmonstrum, ami a világfájdalom esszenciája volt (még ma is az), közel sem a sírós-rívós fajtából. Vannak most is hasonló próbálkozások, a ”Coming Down” közelíti meg leginkább a fent említett dalt, hömpölygő riffjével, Kirk Windstein is előveszi dallamosabb orgánumát, de most még ez sem hatott meg. Persze nem is az volt Feszítővasék legfőbb célja, hogy az én szemembe könnyeket csaljanak, ők játszák amit éreznek és tudnak. A zene őszintesége megkérdőjelezhetetlen, görcsösségnek nyoma nincs, de míg azelőtt szinte éreztem, ahogy -az azóta már főállású családapaként funkcionáló- nehézsúlyú bőgős, Sexy T. zsírpárnái rámrakódnak, ma már legfeljebb az iPod-om és a zsebem lesz pár kilóval nehezebb a ”Life’s Blood for the Downtrodden”-t hallgatva.


Dalok tekintetében –a zenekarhoz mérten- elég változatos lett a felhozatal, a rövidebb, tempósabb adrenalinbombák és a tipikus, belassult témák akár egy számon belül is jelen vannak. Az akusztikus ”Lifesblood”-ban zongorát is szerepeltetnek, a szerzemény maga sajnos nem túl erős, bár az improvizált gitárszóló a végén hangulatos. A fotelbepréselős dalok közül leginkább a ”Slave No More” és a ”Violent Reaction” ragadott meg, de a személyes kedvenc egyértelműen a már emlegetett ”Coming Down”. Kritikám kevésbé pozitív hangvétele ellenére meghallgatásra erősen ajánlott lemez a ”Life’s Blood for the Downtrodden”. Az pedig legyen az én problémám, hogy a metalhoz öreg, a nosztalgiához meg túl fiatal vagyok.

crowbar

8

ktibi