A lengyel Plaga eszköztára és eszközhasználata nem sokban tér az átlagos, underground black metalban megszokottól. Egy dolog miatt emelkedik ki a banda, amiatt viszont toronymagasan, ez pedig a gitárjáték minősége. A hagyományos black metal riffeken kívül sok dallam, dallamos riff és gitárszóló is hallható, melyekről Jön Nödtveidt és Greg Mackintosh nevei ugranak be, tehát a gitár szinte olyan érzelmi erővel énekli el a hangokat, mint egy hegedű. A riffek cserébe a műfaj elvárásainak megfelelően kíméletlenek, helyenként pedig az Inquisition monumentális, fennséges sátánimádát tolmácsolják tovább. Egy intróból és négy elég hosszú szerzeményből áll a lemez, de  egyedül csak az utolsó, címadó dalban van egy kicsit az ismételgetés túlzásba víve, de az sem mondható rossznak. A kíméletlenség fogalmához általában a gyors darálásokat társítja az ember, de a Plaga elsősorban a vonszolós középtempókat állítja ennek az érzésnek az eszközéül. A Slaying the Spiritless Abel csaknem annyira gonosz, mint Mikko Aspa, amikor kineveti Jézus keresztrefeszítését a Stabat Materrel. A dalszövegek többnyire lengyelül vannak, van némi fennkölt dallamos ének is, de egészen-egészen óvatosan, néhány tetőpontra adagolva.


                 

Új dolgok nincsenek. Az anyag egyáltalán nem kötődik a lefutott depresszív black metal trendhez, a posztblack trendhez köze sincsen, és a disszonanciákban gazdag progresszív vonal sem kapcsolható hozzá, mégsem a százhuszadik elismétlése ugyanannak. A trendektől hasonlóan függetlenül megjelent Carelian Satanist Madness-t is épp olyan jó érzéssel hallgattam meg a napokban, mint amikor megjelent hét éve. Mérget vennék rá, ezzel is ez lesz a helyzet. Jelzők nélküli, esszenciális black metal.

9/10

a’ ördög