A magazin audio-ajánlójában már olvasható volt kollégám rövid értekezése Mathew McNarney eddigi munkásságáról. Ezen kívül csak annyi információm van róluk, hogy borzalmasan szarok élőben. Nos, én az elődzenekarokat még ennyire sem ismertem, a Beastmilk nevével először a Band of the Week nevezetű facebook-csoport ajánlójában találkoztam, amelyre egyrészt Fenriz által javasolt zenéket teszi ki a szerkesztő. Az akkori ajánlóban egy kellemesen  primitív felvétel, a  lemezen is hallható The Wind Blows Through Their Skulls szerepelt, ami a demósan torz megszólalásával és a korai Mistfisre jellemző énektémáival és laza energikusságával rögtön megfogott és még mindig jó dalnak tartom. Az újrafelvétel bár sokkal letisztultabb, mégsem veszett ki belőle az eredeti lendület és hangulat.



A Climax egy slágergyűjtemény, poszt-punk ide, darkwave és goth oda, összességében mégis egy jól sikerült poplemezzel van dolgunk. Még a régi értelemben vett poppal, nem a mai, algoritmusok által szerkesztett, robothangon megszólaló zeneipari katonák által előadott förmedvényekkel.

A helyzet hasonló, mint a The Soft Moon, vagy a Soft Kill esetében, lehet, hogy tényleg negyvenszer is képes az ember betenni ugyanazt a dalt egymás után, aztán előfordulhat, hogy soha többet. Tény viszont, hogy a Beastmilk dalai egytől egyig jók, megjegyezhetőek, működnek. Néhány esetben azért erősen elgondolkodtam, hogy éppen gusztustalan nyávogást hallok, vagy egy szimplán érzelmes dalt (pl.: Ghost out of Focus), majd úgy döntöttem, ha per pillanat élvezem, akkor nem zavartatom magam ilyen kérdésekkel.

A Mistfits (a sokszor Glenn Danziges tónus elég erős, bár a lemezen a koraibb anyagokhoz képest nem olyan szembetűnő), a U2, a Cure, a Joy Division és még sorolhatnám mennyi banda köszön vissza a dalokból, és jól teszik, mert jól keverik a hatásokat, nekem pedig egyelőre nincs gyomorfájásom tőlük.

8/10

rʇp

facebook.com/Beastmilk