Nem sok olyan kritikát olvashat a kedves látogató az Alice in Chains 2013-as lemezéről, ahol a kritikus számára belépőlemez az aktuális kiadvány. Ez persze nem igaz teljesen, hallottam a klasszikusnak tekintett első két lemezüket, és a pár évvel ezelőtti visszatérőt is korábban, de soha nem voltam nagy rajongójuk. Az utóbbi években viszont a zenei innovációs lehetőségek leszűkülése miatt egyre gyakrabban nyúlok vissza olyan dolgokhoz, amiket korábban kitartás hiányában félredobtam. Az AIC esetében nem ez volt az első visszanyúlás, de most jártam először úgy istenigazából sikerrel. És innen kiindulva a korábbi munkásság is megkapta azt a megvilágítást és érdeklődést, amit megérdemel. Az hogy egy kvázi újjáalakulás ilyenre képes, az már önmagában elég sokat elmond a végeredményről, viszont tisztában vagyok azzal is, hogy a fenti szituáció kicsit elhitelteleníti a lelkes véleményt is, hiszen újszülöttnek minden vicc új. Mégis, merészkedek mondani pár gondolatot a felmerülő kérdésekről.

                 

Lerövidítve annyi a kérdés, hogy a néhai Layne Staley nélkül mennyi értelme van az egésznek. Sokan csipőből rávágják, hogy semmi. Nem érdemes vitatkozni velük, ez ugyanis baromság. Más nélküle az AIC, de nem rosszabb. Kevesebb nyilvánvaló karizma, kevesebb elsöprő, nyilvánvaló szenvedély, kevesebb örök fiatalság. Az AIC öregebb és öregesebb nélküle – de vele együtt is annak kellene lennie, hisz eltelt 20 év, ami sok. Akinek nem a félmeztelen, sebzett lelkű, de végtelenül laza, tökös és sármos rocksztár tökéletes frontemberi teljesítménye a banda lényege, az most is megtalálhatja a számítását. Az is kétségtelen: ha most kezdené pályafutását a banda, aligha tudná jelenleg meglevő táborának nagyrészét megszólítani. Az új Alice in Chains unalmas és paneles - legalábbis első ránézésére. A felszín alatt azonban iszonyatos, mai zenészek által megközelíthetetlen tehetség, tudás és művészi alkotóerő húzódik meg a bandában – pontosabban Jerry Cantrellben. Régen ő volt az Alice in Chains agya, most ő az Alice in Chains. Bevették úgymond Staley helyére ezt a William DuVall nevű srácot, de sok vizet nem zavar, és figyelembe véve egyéniségét, pontosabban annak csekély jelentőségét, ez jól is van így. Koncerteken elnyomja a régi slágereket, képes tökéletesen kiénekelni a hangokat, mégha az érzés nem is 100%-os, van egy olyan enyhe, de nagyon rossz íze a dolognak, hogy mintha valamelyik köcsög tévés „tehetségkutató” egy „felfedezettjeként” adná elő magát, de ismétlem, ez nem jelentős. Többnyire Cantrell orgánuma viszi a prímet a kórusokban is, de ahol mégsem az ő hangja van előrébb (pl.: Pretty Done), ott is Cantrell dallamvilága köszön vissza. Layne utódja ő. 

És ami részben ebből is fakad, és jó, az az hogy így már senki nem veheti komolyan azt a korábban is csak marginálisan igaz sztereotípiát, hogy az Alice in Chains zenéje valami sötét, drogos szenvelgés. Szerintem a The Devil Put the Dinosaurs Here egy olyan lemez, ami feldolgozza és meghaladja a benne felgyülemlő negatív érzéseket, anélkül hogy nyálas, hurráoptimista vidám hülyeség lenne belőle. Most is vannak benne elég kemény témák, ha csak a videókat nézzük akkor is, az első kettőben (Hollow, Stone) erősen benne van valami olyasmi, hogy ami életben tart, az valójában lassan öl meg, és még csak illegális szerekre sincs ehhez szükség. A klasszikus felállásából már két tagot eltemető AIC énekes-gitárosát nemrégiben repetitív mozgás által okozott vállsérüléssel operálták – nem kell a szenvedéshez sem drog, sem alkohol, elég hozzá gitározni. A köveket cipelő, majd kővé meredő figurás videóval vizualizált Stone-ban és a Moon című filmre hajazó scifi-vel illusztrált Hollowban a repetitív jelleg nem csak a meghúzódó gondolatnak, de a zenének is eszköze - ilyenkor az AIC nem más, mint egy sajátosan fűszerezett doom metal zenekar.

                 

Az öszzkép ennél azért jóval színesebb. A slide gitáros, country-s elemek szerves részét képzik az egésznek, és  tipikus grunge témák is folyamatosan elő-előkerülnek, és ezek az összetevők gyakran eltérő arányban vannak jelen. Kifejezetten ilyen vagy olyan műfajú dalok viszont nincsenek, ahhoz túlságosan is szerves meg összeérlelt ez az egész gépezet – ebben élesen eltér Cantrell szólólemezeitől, annak ellenére, hogy szinte kizárólagosan az ő témáiból állnak össze a dalok, teljes mértékig AIC a lemez. Olyanokat azért persze lehet mondani, hogy a Voices, a Scalpel, és a Choke inkább a dallamok szárnyalására épül, az olyanok pedig, mint a két említett klipes dal sokkal inkább a riffelős, monoton világot jelenítik meg. Van aztán, amiben van minden, a címadó például nagyon dallamos, de nyomasztó alapsodrása nem engedélyez semmiféle feloldást. Érdekes és sokatmondó, hogy a lemez politikai/világnézeti irányultságú dala, amiből egyébként nem sok volt a zenekar történetében, a legsúlyosabb drogszenvedéseket idézi komorságában. Ez van. Ha viszont már a hiányzó feloldásról van szó, igazi katartikus feloldást a Breath on a Windowban lelhetünk, ahol a nyomasztás váratlanul egy beletőrődésbe szakad, a lemez legemlékezetesebb dallamai vezetik ki a szerzeményt a végtelenségbe.

Több helyen is arról írtak, hogy az Layne Staley-s felállás utolsó lemezére hasonlít a The Devil put Dinosaurs Here. Szerintem ez nem állja meg a helyét, az nekem egy meglehetősen cinikus, kiábrándult albumnak tűnik, amire még a nihilista jelzőt is rá lehetne mondani. A fent leírtakhoz ez nálam nem igazán passzol. Egyszerűen csak arról van szó, hogy kell egy pár hallgatás, míg összeáll, nem emészthetetlen, hanem csak nem annyira nyilvánvaló, mint az első két album. Többen írták azt is, hogy túl hosszú a lemez. Nálam nem fárad el. Nekem egy fokkal még jobban tetszik, mint az elődje, pedig így utólag visszahallgatva az is egy teljesen jó lemez.

9.5/10

a’ ördög