Az első Kolp nagylemezről már lehetett olvasni a Subterrán, nekem az amúgy rokonszenves attitüddel rendelkező zene nem adott elég fogódzkodót, hogy azon keresztül el tudjak merülni mélységében. Talán nem is akartam igazán belelátni, hiszen egy számomra túlságosan ismerős világba kalauzolt volna el, amelyben akkoriban nem szívesen néztem körül. Ahogy a különben elég érzékletes cikk is sugallja, a zenei szféra hiábavalóságot, értelmetlen küzdelmet, elembertelenedést, személytelenséget, lassú és megállíthatatlan romlást, elhidegülést, tehát egy szép csokor negatív érzelmet közvetít. Lehetne mondani „De hát erről szól ez az egész műfaj, ezért az élményért hallgatják annyian!” De nem. Itt nincs képzelet, fantázia, szenvedély, természetfeletti akarat és gyűlölet, csupán a valóság bizonyos szeleteinek kiragadása és felnagyítása, rögeszmés vizsgálata. Szóval, sokan ki fognak hullani potenciális befogadók táborából.

A Kolpal való ismerkedést eleve megnehezíti, hogy nem úgy megy, hogy elindítjuk az anyagot és leülünk hallgatni. Nincs értelme anélkül az elhatározás nélkül nekivágni, mint, hogy át akarunk haladni az akadályokon amelyek szögesdrótként feltartanak, egészen a magig hatolni, és tudni, hogy amikor oda eljutunk, sem nagyszerű vagy felemelő élményt kapunk, csak pár tiszta pillanatot valamiből, amit nem is biztos, hogy szerettünk volna látni. Nem akarom túlmisztifikálni, bár valószínű ezzel elkéstem. A kérdést azonban könnyű feltenni: megéri nekiállni?

A The Valley of Plague esetében mindenképpen. A tér nyitottabb, kevesebb az útvesztő, a környezet is lüktetőbb, élettel telibb, de mit is jelent ez az élet? A pestis völgyében lakmározó élősködőket és kórokozókat? Vagy a kihaló falvakat, kis közösségeket felváltó könyörtelen természet szenvtelen örömünnepét? A lélek elsorvad, a testet felzabálják, a hús csak hús marad. Talán csak ennyit.

A négy számos felvétel közül talán a nyitó Body is Still Intact a legjellegzetesebb, de fogóssága már néhány hallgatás után egyértelműen érezhető. Minden karcossága ellenére húz, önkéntelenül bólogatok a hangsúlyokra, és az egyre mélyülő, funeral doomba hajló témákra.

A Just Marching Forth esetében nem tudtam nem felkapni a fejem a tipikusnak mondható Velvet Cacoon témára, már ami a kezdést illeti. A folytatásban az ütem és a téma jól megválasztott kettőse a címhez méltó elkínzott menetelést vizionáltat, hogy aztán a bevezetés gyötrelemes, tehetetlenséget sugárzó hangulatához térjen vissza.

Amikor a Forest in the Valley zordan pulzáló riffjeit bánatos dallamok váltják, az  mindenképpen szép és megkapó, nem is tehet mást a hallgató, mint, hogy elcsodálkozik: ebben a pusztulásban létezhet ilyen. A szám egyébként egyetlen Burzum rajongót sem hagyhat hidegen. Ezt követően a The Outside instrumentális és igen hangulatos dallamörvénye vezet ki a bomlás mocskából a tisztulás egy ismeretlen ösvénye felé. Ez a szám egy másik verzióban már szerepelt a második nagylemezen is, amelyen címadóként volt hallható. Hozzátenném, hogy ez az EP már a The Outside kiadása előtt felvételre került, de csak idén májusban lett kiadva.

Szívesen megkérdezném az alkotót, hogy miben látja a különbséget a két album és a kislemez között. Részemről, ha nagyon egyszerű választ szeretnék adni az olvasóknak, csak annyit mondhatnék, hogy működőképesebb. Emberibb, könnyebben megközelíthető, és érhetőbb. 

Végül pontozni kell, értelmetlen. A befogadhatósági és újrahallgathatósági faktor a hagyományostól eltérő mércével osztályozható csak, de ez mégsem választható el a zene hatásától, így az objektívnek tűnő pontszám inkább csak rideg kalkuláció - mondjuk, mikor nem az? -, mint hiteles értékelés. A  lényeg, hogy ez egy jó lemez, megérte elkészíteni és kiadni.

8.5

rʇp