előzmény

Bevallom, a 21-i koncertsorozat már kevésbé érdekelt, pontosabban nem voltak elvárásaim, hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Azt tudtam, hogy az Aluk Tolodo nem kispályás előadással készül majd, de a szerzőtársam által méltatott Occult Rock lemez csak részben fogott meg. A Scivias pályáját soha nem kísértem nagy figyelemmel, ettől függetlenül van néhány szerzeményük, amelyeket eléggé szeretek, de az újabb vonalukkal még egyáltalán nem találkoztam, illetve még soha nem láttam őket élőben. A dark ambient muzsikák nem hagynak hidegen, sőt az elmúlt években egyre több ilyet hallgatok, azonban ezek között nem a Lussuria volt az, amelyek a leginkább lekötött, illetőleg nehéz volt elképzelni ezt a hármas összeállítást úgy, hogy megfelelően felvezetik egymást. Előzetesen nem éreztem a zenekarok közti hangulati összeköttetést, utólag azonban be kell látnom, hogy mind olyan területeket vesznek célba muzsikájukkal, amelyek az átlagos zenehallgatót biztos nem hozzák lázba, nem értik, nem képesek befogadni.



A Lussuriának mindenképpen nehéz dolga volt, illetve nem is volt dolga: egy alig fél órás ambient blokkot kaptunk, amivel a legtöbben nem tudtak mit kezdeni, innen-onnan hallva a véleményeket inkább magányos szobazenének tartják a stílust és az előadót nemkülönben, minthogy az adott körülmények között élvezhető lett volna. Hogy újfent szembemenjek az általános vélekedéssel, nekem ez a rövid idő pont alkalmas volt arra, hogy kikapcsolja az elmémet és elemzés nélküli befogadóvá váljak, így szerencsére nem történhetett más, mint hogy élveztem a cold industrial hullámokat és lökéseket, a beszédekkel kísért ambient lebegéseket. És hopp, már vége is volt. Az előadás természetesen az American Babylon című legutóbbi nagylemez szerzeményeiből állt, az összetéveszthetetlenül jellegzetes, lüktető Keys to the Unlock Paradise (Roman Showers)-el kezdve, az USA-ban nagy port kavart, gyermekgyilkosságért megvádolt, majd felmentett Casey Anthony videonaplójából hallható részletekkel tarkított címadóval bezárólag, amelynek borzongató dübörgését, fokozódó zajos pulzálását különösen élveztem.

A Scivias sem nyújtotta bőlére, a koncert első felét pedig egyéb elfoglaltságaim miatt kihagytam, amit sajnálok, mert amit a későbbiekben hallottam az mindenképpen figyelmet érdemelt. A sámánisztikus jegyeket távol-keleti meditációs hangszerekkel színező és dörmögő garázsrockkal vegyítő zenét a frontember apokaliptikus tartalmú szavalásai tették teljessé. Bármilyen hasonlítgatás ellenére teljesen sajátságos, amit előadnak, pedig a zenei világok, amelyeket érintenek, sokfelé nyúlnak, sokféle gyökérből táplálkoznak. Az biztos, hogy tudatosan akarnak egy bizonyos lelki állapotot előidézni, nem a kifogástalan, zeneiskolában mutogatható nyugati szabályrendszerek szerint építik fel dalaikat, egyértelmű, hogy amit előadnak, elsősorban nem a fülnek szól, hanem annak gyönyörködtetésénél valami mélyebbet próbálnak megragadni. A monotonitás és zajosság lekötötte a hallgatóság figyelmét, én pedig éppen, hogy csak ráhangolódtam erre, megállíthatatlanul befejeződött. Magamra vethetek.



Néhány balszerencsés fordulat előzte meg az Aluk Todolo koncertjét. A csapat egyik erősítője elszállt, illetve egy nem rendeltetésszerűen használt whiskeynek köszönhetően a turnébusz sem indult már el többé a klub előtti leparkolást követően. Ezektől függetlenül nem volt csúszás, néhány perccel le is késtem a kezdést, ami már csak azért is bosszantott, mert az Occult Rock első tételével kezdtek, ami lényegre törően és puritánul mutatja be a banda velejét. Tíz percnyi növekedő feszültség, neurotikus ritmus, lassan hömpölygő és váltakozó dallamokkal, a black metal jeges hasításával.

A dal végezetével egy pillanatnyi kétség fogott el, hogy képesek lesznek-e megfejelni ezt az elkövetkezőkben, hiszen úgy tűnt, a csúcsponttal kezdték, és a tetőfokot elért bombaszt után már csak lefelé vezet az út, de hamar kiderült, hogy a bevezetés csak a hallgatóság felrázását szolgálta, utána sem lett kevésbé intenzív az előadás, csak sokkal összetettebb és kevésbé direkt módon közelítettek lelkünk felzaklatásához.



Ebben fontos szerepe volt az általuk használt egyszerű megvilágításnak, a zenekar előtt a színpad közepén egy szál zsinóron leeresztett villanykörte lógott, amelyet alulról valamilyen célzott fénytechnikával szintén megvilágítottak. A villanykörte a gitár pengetéseivel rezdült együtt, ahogy a húrokat pengették, úgy villant fel-fel különböző erősséggel, a lenti eszköz pedig magát a körtét világította meg általában halvány kékes-zöldes színnel. Ennek köszönhetően a látvány pont annyit adott, hogy még inkább elősegítse a zenével való azonosulást. Ezen belül pedig képes volt a befogadó kiragadni magát a közönségből, mindenféle külső tényezőtől leválni, aminek a zenéhez nem volt köze, szóval ez volt az igazi szuggesztió, nem a delejes tekintet a zenészek részéről.

A három tag mind pontosan egyforma részt vett ki a megteremtett zenéből, egyfelől mind tökéletesen eltérő feladatokat láttak el, függetlenül a hangszerektől is, másrészt pedig annyira egységesek voltak, hogy szinte fájdalmas volt azt az együttműködést megtapasztalni, amit tanúsítottak. A gitár és a basszus együtt élt a dobos a hangulatokhoz igazodó, de alig észrevehető gyorsulásával és lassulásával, bizonytalanság nélkül, egyetlen élő szervezetként pusztítottak és építettek.

Azt hiszem a már említett lemezkritika tökéletesen körülírja, ami az Aluk Todolo zenéjét jellemzi, szóval az ilyen irányú elemezgetésekre fogékonyak semmiképpen se hagyják ki a cikket, ehhez azonban részemről még kikívánkozik néhány szó. Letaglózó volt, hogy egyazon számon belül élheti meg az ember a Blut aus Nord diszharmóniáit, a Krallice első korongjának euforikusan markáns részeit, a Joy Division idegeskedő, feszült basszusmenteit és tempóit, a legelső Dead Can Dance darkwavebe hajló zajdallamait, illetve egy random választható drone zenekar végletekig fokozott súlyosságát. Nem tudnám megmondani, hogy az Occult Rockon kívül játszottak e dalokat, nekem úgy tűnt, hogy szép sorban végigtolják a lemezt egyetlen emberi hang és szünet nélkül, összekötve a tételeket. A hallgatók zöme látható transzban volt, ahogy kidülledt szemmel, kitágult pupillával meredtek előre és közben egyáltalán nem volt biztos, hogy maga a zenekar van fókuszukban. Egyesek mozogtak, mások ültek, de érzékelhető volt a teljes csend, ami bennük és egyáltalán a nézőtéren uralkodott.

             

Aztán a lezáró hosszú percekig tartó gerjedés, ez a Bohren & der Club of Gore-hez képest is vontatottabb befejezés tényleg elpusztította az ego utolsó darabjait, a taps is csak reflexszerűen csendült fel gyorsan, belül boldogan üres voltam és kába. Végül odabattyogtam a szervezőhöz és csak annyit nyögtem ki, hogy „ezek kibaszták belőlem a lelket”. Ha most újra hallgatom az Occult Rockot, nem csoda, hogy némi hiányt éreztem, illetve erős beleélés nélkül jelenleg is érzek, egyszerűen szükséges, fel kell tudni idézni hozzá azt a többlettudást, amit a koncert átadott.

rʇp

Megint egy rövid kiegészítés, illetve kis részben ellenvélemény: a magam részéről a youtube-videók alapján pontosan tisztában voltam azzal, hogy élőben semmi egyéb nem zajlik majd, mint az évek hosszú sora alatt tökéletes-közelivé csiszolt szerzemények előadása - tudni lehet ugyanis, hogy az Occult Rock dalain az Aluk Todolo a megalakulása óta dolgozik. Sok helyen előkerült a lemezről szóló írásokban, véleményekben, hogy valamilyen improvizatív hangfolyamról van szó, ez úgy ahogy van a létező legteljesebb mértékben baromság. A metal a legmerevebb és legfeszesebb zenei irányzatok egyike, sem hely, sem idő, sem szükség nincs a dalok átalakítására. Az, hogy krautrock elemek is vannak a zenében, ezt a kőbe vésett alaptézist nem mozgatja el a helyéről, a gyorsaság és a feszesség dominanciája felülírja utóbbi műfaj tulajdonságait. A zenéről is sokat elmond, hogy Shantidas Riedacker gitáros/zenekarvezető civilben építészmérnök, nála mindig minden terv szerint alakul, ha változtat valamin, az elgondolás alapján történik.

Itt viszont ilyesmi nem volt. Maximális hangerővel - bár a basszusgitár a zenekar tagjainak elmondása szerint egy picivel halkabb volt a szokásosnál, ugyanis nem a sajátjukat használták, az elromlott - szóval maximális hangerővel, minden változtatás nélkül, tiszta erőből, szünetek nélkül végig eljátszották a felvett, végleges formába alakított szerzeményeket. A lemez erényeire volt bízva tehát az előadás sikere, és a lemez kiállta az élő próbát: ilyen hangerővel és intenzitással ácsorogva is pont olyan hatásos volt, mint "befüggönyözött szobában az ágyon fekve". Az Occult Rock egyetlen hibájának felrótt záró hangszer-gerjesztgetés meg itt is pont annyira zavart, mint egyébként - szerencsére új, fokozatokkal ellátott füldugómat egy mozdulattal könnyedén beljebb tudtam tolni.

Nem tudom mivel állnak elő legközelebb, ugyanis ez a lemezanyag képezte korábbi koncertjeik alapját is, a régebbi kiadványok sokkal inkább afféle hangzás-központú stúdió-kísérletezések voltak. Az elmúlt években még nem nyerték el végső formájukat a dalok, de így, hogy be lettek fejezve, és többé már nem változtatnak rajtuk, új utak várnak rájuk. Kíváncsian várom, merre indulnak el.

a' ördög

képek: noctophoto