Úgy alakult, hogy a Subterra Booking két egymást követő este szervezett le szokásukhoz híven érdekes, aktuális, a maguk közegén belül is különleges zenekarokat a Trafik klubba. Összevont jegyvásárlásra is lehetőség volt, így kicsit az a benyomása lehetett a résztvevőknek, hogy egy mini zenei fesztiválon vesznek részt, igaz, ez nem igazán jó szó, hiszen itt kifejezetten és kizárólag a zenén volt a hangsúly, és a nem túl nagy számban megjelent közönség is csak részben fedte egymást.



A miskolci Karstra személy szerint mindenképpen kíváncsi voltam, hiszen energikus black metalban gyökerező és egy sor másféle gitárzenei irányzatban kiteljesedő, keser-dühös-kiábrándult muzsikájuk olyan elegyet alkot, ami mindenképpen megér egy misét élőben is, plusz az eddig koncertfelvételek is azt mutatták, hogy nem csak egy sima zúzdát láthatunk majd. A színpadkép, az öltözékek, és az előadás, az ezek egymást érintő, szerencsére nem túlságosan túltervezett koncepciója eleve szimpatikus volt számomra, így hát nem volt más választásom, megnézni őket. A Black Sabbath Warpigsével való beállás már hozta a reményteli jövőben való hitet, erre néhányan már itt-ott bólogattak, később, a koncert végén amikor szintén ezzel a dallal zártak, a főzenekar énekesnője, Jex is kijött az öltözőből egy percre villázni. Hiába, a klasszikusok összehoznak (vagy csak nehéz hibázni velük). Rögtön a végére szaladtam. Talán felesleges kitérnem arra, hogy milyen dalokat játszottak, mindenesetre több feldolgozás és új alkotás is szerepelt. Több mint egy hét elmúlta után címekre nem emlékszem, de az biztos, hogy a saját arculatuknak nem fordítottak hátat, még markánsabban jelentkezett az eddig megismert stílusuk, aztán, hogy ez otthon egy csésze kávé mellett hogyan működik majd, meglátjuk.



Megvallom, ha nem is csalódásként hatott, amit műveltek, mert semmiképpen, a koncert mégis felvetett néhány gondolatot, amin rágódtam előadás közben. A muzsika és az ének túlságosan különvált, nem is azt mondanám, mintha két külön teremből kapcsolták volna össze a részeket, inkább többet követelt a zene, mint csak és kizárólag egy nagyon előtérben lévő üvöltözést. Távol álljon tőlem, hogy tanácsokat osztogassak, meg az, hogy olyan művészkedés felé próbáljam ösztökélni a zenekart, amely eltérítené őket a markáns zenei háttértől, ugyanis ez a stúdiófelvételen remekül működött, de jobban esett volna, ha némi dallamot, visszafogottabb, kevésbé statikus vokálozást hallhatok.

A húrosok hozták, amit kell, a prímet mégis Czakó Dániel dobos vitte el, mind a jól érzékelhető zenei képzettség, mind a játékához párosuló nagy beleélés okán. Talán taplóság ilyet mondani, de nem egyszer „ellopta a showt”, van ilyen, és nem is baj, az ebből eredő következtetéseket mindenki vonja le magának.



A Karstról még lehetne hosszú sorokat írni, azonban már csak annyit emelnék ki, hogy mindenképpen dicséretes az az atmoszféra, amit közösen keltenek – mintha kb. 1984 tájékán egy lepukkant, Platán sört szlopáló közönség társaságban először látnék valami kurvára mást, mint eddig, és döbbenten hasít a felismerés a szívembe, hogy örökké a kommunizmus sem tart. A fények villogása, a kopott öltönyök, a ventilátor, ahogy az előadók arcába fújja a levegőt, és az szétborzolja hajukat, a jellegzetesen magyar, korai alternatív zenekarokat idéző dallamok mind erre utaltak. Talán találkozunk legközelebb is.

A késői cikkírás egyik nagy előnye, hogy bőven hagy reflektálási lehetőséget az eddigi beszámolók elolvasása, így talán könnyebb az írás is, és ennek okán kezdhetem úgy, hogy a Jex Thoth egyáltalán nem azért nagyszerű zenekar, mert az zenekarvezető/énekesasszony hangja annyira vérprofi, nagyszerű és képzett volna. Ami a lehető legkevesebb hatást tette rám a koncerten az magában a vokál volt, illetve az is csak egy része volt az egész műnek, amiben minden egyes hang fontos szerepet játszott. A kezdést az új lemez bevezető tétele a To Bury és az azt követő The Places You Walk volt, ezután az új lemezről csak a Keep Your Weeds és a The Four of Us Are Dying volt hallható emlékezetem szerint. Mivel szép lassan tényleg megszerettem a Blood Moon Rise-t, nagyon vártam az Ehjä és a Psyar doom merengéseit, de miután harmadikként felcsendült a bemutatkozó lemez általam legjobban szeretett dala a Stone Evil, biztosan éreztem, hogy nem fogok csalódni.

Hogy kicsit beszéljek a körítésről, amely bizonyára néhányakat jobban megfogott, mint a zene, Jex egy kagylóhéjakból összefűzött csörgőt rázva, lehajtott fejjel a közönség között vonult fel a színpadra. Tisztán érzékelhető volt, hogy nagyon komolyan veszi és átéli a dalait, és törekedett rá, hogy ezt a közönség számára is átadja. Így írom: próbált szuggessztív kapcsolatot teremteni a hallgatókkal, a mozgásával, a tekintetével, a rituálé részeként pedig egy füstölőt is körbehordozott a klubban, ami tényleg emelte az este hangulatát, ám mégis az egész zenekar precíz, de korántsem lélektelen profizmusa volt a jó értelemben megrendítő élmény. Minden egyes hangsúly, él, dallam működött, és természetesen az ezekre ráfonódó ének. Jex hangja ugyanis elsősorban egyedi, őszinte és hiteles, mint technikailag kifogástalan. Már maguk a dallamok is, amelyeket énekel, inkább a belsőnk, és az ő bensőjének hangjai, mint dúdolható, könnyen megjegyezhető melódiák. És akárhogy is, az egész muzsika ő maga, lágyságának, és egyben a belső eltökéltségének és keménységének muzikális kifejeződése. Ennek örültem a legjobban, mert ez tökéletesen átjött az előadás során, hangsúlyosabban, mint a lemezen, hiszen még lassabban, még erőteljesebben játszották a doom alapokat, és akinek egy cseppnyi vonzódás is van a lelkében a műfaj iránt, az nem maradhatott közömbös. Nem szeretnék az ilyenkor általános megállapításokra kitérni, hossz, hangzás, közönség reakciók, illetve egyenként elsorolni a dalokat. Azt hiszem az elmúlt évek egyik legjobb koncertjét láttam, és akkor még nem sejtettem mit hoz a holnap.  

rʇp

Muszáj átvennem a szót egy kis kiegészítés erejéig, mert nekem volt már viszonyítási alapon a 2011-es bécsi koncert révén, és fontos elmondanom, hogy The Devil’s Blood szintű rituáléra nem számítottam, de ehhez képest minden várakozásomat felülmúlta Jex és bandája. Tisztában vagyok azzal, hogy ebben biztosan van szerepe az én személyes átélésemnek, hangulatomnak  is, ez azonban csak racionális gyanú, mert egész jónak tűnő észérvekkel is el tudom hitetni magammal, miért volt ez sokkal jobb, mint az.



Kezdeném mégis a kevésbé racionálisakkal: Jex egy fokkal kevésbé és egy fokkal hitelesebben volt teátrális érzékelésem szerint, kevésbé mentek a színészi és a nőiséggel kapcsolatos szerepek rossz irányba. Ember állt a színpadon, nem díva. A harcosnő imázsból való visszavétel sem véletlen talán, mindenesetre jobban áll ez a szerintem kicsit újraalkotott, visszafogottabb szerep. Kapcsolódik ehhez egy már hétköznapibb, de még mindig szubjektív meglátás is, hogy kevesebb volt most azokból a slágeres, könnyebben kiüresedő dalokból, amiket a múltkori koncert óta már nem szívesen teszek be (Nothing Left to Die, Warrior Woman), de van egy kőkeményen logikus érvem is, mégpedig az, hogy a múltkor hiányolt billentyű most jelent volt, és segítségével az akkor hiányzó színfoltok most betöltötték a hangzáskép akkor kissé szürke területeit is, ami egy ilyen kevésbé az egyéni teljesítményekre, mint inkább az összképre törekvő zenénél döntő fontosságú.



A mikrofon párszor megreccsent, ami engem nem azért idegesített, mert annyira elrontotta volna a zenét, hanem mert féltem, hogy mikor némul el teljesen, de ez szerencsére nem történt meg. Ezt leszámítva egy hibátlan előadást láttam, és örülök, hogy megvalósult. Figyelembe véve az anyagi realitásokat, nem hiszem, hogy sok hasonló élményben lesz még részem, de sose tudhatjuk, mit hoz a jövő.

a' ördög

képek: Noctophoto