Azok után, hogy a ’90-es évekre a stoner rock keretei főleg néhány ’80-as évek végén (Kyuss, Monster Magnet, Sleep) vagy még régebben (Trouble, Saint Vitus, The Obsessed) indult Black Sabbath-mániás banda által megteremtettek, viszonylag kevés dolog történt a műfajjal – azt az apróságot leszámítva, hogy valami iszonyatosan népszerű lett. A kevés zenei történés egyike a Sleep-utódzenekar Om színrelépése volt, akik elszakadván zúzási kötelezettségeiktől, egészen új fokozatra tudták emelni a búgó riffek által keltett hipnotikus hatás erejét. A rockzene áthatolhatatlan falán lyuk támadt, azonban eddig egészen kevesen másztak ki rajta, ami annyira nem is meglepő, hiszen egyrészt ez a lyuk inkább csak repedés, másrészt kívül sem sokkal tágasabb igazán, egyelőre.

Igazán messzire a Naam sem ment, inkább csak átmentek rajta, és visszajöttek, néhány tanulsággal és stíluselemmel gazdagodva. Zenéjük ezen az egyértelmű, de teljes mértékben sajáttá tett hatáson túlmenően tipikusan idézi a jelen kor retrós, sőt okkult trendjeit is, nyitottságuk pedig brooklyni eredetükkel is összhangban áll. Még egyértelműen a doom/stoner/sludge műfajokhoz köthető debütalbumukhoz képest most sokkal nehezebben lehet őket beskatulyázni. Bevettek egy billentyűst, ennek megfelelően rengeteg szintetizátort pakoltak az anyagra, eközben az Omot is inspiráló Pink Floydhoz, és a krautrockként elhíresült német progresszívekhez is gyakran nyúlnak. Az viszont már meglepőbb, hogy a kísérletező Beatles, sőt, még a Beach Boys is eszébe juthat az embernek a változatosan és ügyesen használt vokálokról. Mind a gitáros Ryan Lugar, mind a basszer John Bundy eléggé magabiztosan használja hangszálait, igaz, gyakran érnek el hatásokat különböző effektekkel és trükkökkel, azt nem tudom megmondani, hogy a torokéneket is trükközéssel, vagy természetes módon hozzák, de van az is.

Ha már a dallamfelelősőket megnevesítettem, méltatlan lenne megfeledkezni a dobos Eli Pizzutoról, aki vad energiát visz a zenébe, még ha ezúttal, a tavalyi Ep-címadó slágerével, a Starchild-dal ellentétben blastbeatet nem is rakott sehová. A Beyond című folyamatosan fokozódó, félig bedurvuló, félig inkább rituális, hindusztáni beütésű szállásokban kicsúcsosodó eposz így is felér a Starchilddal. Ezen kívül igazán kiemelkedő pillanatot nem tudnék megjelölni, ugyanakkor az anyag egésze, szinte minden pillanata hordoz egy egyfajta mágikus, törzsi érzésvilágot, nem is csak az említett indiai dolgok ugranak be. Bizony, van itt némi újkeletű világzene-érzet, nemhiába brooklyniak, rajta vannak a korszellemen. Ezzel viszont semmi gond nincs, nagyváros ide vagy oda, tökéletesen megjelenítik azokat a végtelen tereket és tájakat, amikre például a VHK, vagy a Sólstafir hallatán is asszociálni szoktak a hozzánk hasonló, túlzottan élénk fantáziájú zsurnaliszták.

Ami kicsit kevésbé tetszik, az a Pardoned Pleasure eleje, ami az általam nem túlzottan kedvelt Nine Inch Nails dallamvilágát idézi ének tekintetében, de a dal második felében itt sem találok kivetnivalót. Viszont csak a szinte minden "rendes" dalt megelőző és követő rövidebb átkötések viszik negyven perc fölé az albumot, tehát Naam-túladagolást biztos nem szenved aki most ismerkedik meg velük. Talán jobb lett volna a tavalyi ep-vel egyben kiadni ezt a lemezt, így egy kicsit hiányzik a máskor persze terhelő és hibaként jegyzett (túl)jóllakottság-érzet. A koncerten szerencsére már az előétel is nehezebb fajta lesz, és Naamék is bizonyosan egy emberesebb adag vacsorát szervíroznak.

8/10

a’ ördög

facebook.com/KingdomOfNaam