Sűrűsödnek az események a svéd Arcana körül. Peter Bjärgö 1994-ben alapított zenekara a tavalyi évben jelentetett meg egy demóverziókat, kiadatlan számokat tartalmazó tízéves jubileumi lemezt, s még ugyanabban az évben, két hónapja meg is jelent a legfrissebb anyag, Le Serpent Rouge (A Vörös Kígyó) címmel. Mindeközben pedig másik zenekara, a Sophia is kiadott tavaly egy lemezt. Ha pedig hozzávesszük, hogy a legfrissebb Arcana mű 100 példányszámban limitált, kézzel készült dobozos verziójában egy bónusz CD is lapul – amit csak a száz, a megrendelési listára még idejében feliratkozó szerencsés kaparinthat meg –, akkor ez máris négy lemezanyag (ráadásul különféle LP és CD verziókban), ami azért egy éven belül igen szép teljesítmény.

Az új lemez gyökeres váltást jelez az Arcana életműben, olyannyira, hogy én még a névváltoztatáson sem csodálkoztam volna. Egyrészt – szakítva a Cold Meat Industry (CMI) kiadóval – ez Peter saját cégénél, az Erebus Odora-nál jelenik meg. Megszilárdult a felállás is, két férfi (a civil életben könyvkötő P. B. mellett a Sophia-ban is játszó – mellesleg szakácsként dolgozó – Stefan Eriksson) és két női zenész (Ann-Mari Thim és Peter felesége, Ia Bjärgö) alkotja most már a zenekart. A hétköznapi rajongók számára azonban természetesen a zenei váltás a legszembetűnőbb. Az Arcana-t eddig nagyon egyszerűen be lehetett kategorizálni, mint romantikus, középkori (ám cseppet sem vidám) zenét játszó társaság, szép énekkel és varázslatos zenével. A lemezek igazából nem hoztak sok újdonságot, kiszámíthatóan követték a már a legelső hivatalos megjelenésen („…and even the wolves hid their teeth” c. CMI válogatáson a „The Song of Mourning” c. szerzemény az akkor készülő első lemezről) – általam is – megismert zenei elemeket. Ehhez képes a „Le Serpent Rouge” lemezzel teljesen új irányba fordult a zenekar.

A középkor, mint időbeli merítési bázis megmaradt, ám az Arcana most az arab világ néhány évszázaddal ezelőtti hangulatából merít. Szerelmes-romantikus-spleenes-lovagváras helyett most sivatagi-szultános-hastáncosnős-filmzenés muzsikát kapunk. Régi rajongóként az első hallgatáskor erőteljesen lefelé görbült a szám. Rögtön rávágtam, hogy ez egy az egyben Rajna, meg Dead Can Dance. Aztán második-harmadik hallgatásra először a DCD hatás tűnt el, negyedik-ötödikre pedig a francia Rajna neve is feledésbe merült. Ami maradt, az a filmzenei hatás, amit a legfrissebb interjúkban a zenekar tagjai sem titkolnak (miért is tennék?). Ezt erősíti, hogy a kilenc szerzemény között nem mindig van szünet; a lemez egy szűk háromnegyed órás közel-keleti utazás az arab világ hőskorába. A számokról nincs is értelme külön írni…


Peter Bjärgö és a többiek maguk játszanak a korhű hangszereken, mint pl. a fúvós örmény duduk, a különféle tamtam- és csörgődobok és pengetősök. Előtérben mindvégig ezek a tradicionális zeneszerszámok vannak, a különböző mesterséges sampler aláfestések és kórusok a hangulatért és a háttér megadásáért felelnek. Az összhatás pedig van olyan jó, hogy már most kíváncsian várom a következő anyagot.

(Megjegyzés: A pontszámban fél pontot ér Peter Bjärgö nyilatkozata, amiben sajnálatát fejezi ki, hogy a kis tárhely miatt a honlapjukra nem tudták mp3-ban felrakni az egész lemezt…)

9 pont

VD