Nem tudom megmondani, hogy miért szeretem az Elend zenéjét. Már nem is emlékszem, hogyan ismerkedtem meg talán a második lemezükkel és azóta is figyelemmel kísérem a munkásságukat. A nagyzenekari háttér, a teátrális stílus, a gyakran káoszba hajló zenefolyam egyenként mind eltántorítanának a muzsikától. Ezek kiegészülve azonban a hihetetlenül változatos női és férfi énekekkel, háttérvokálokkal, valami egészen egyedi és magával ragadó hangulatot kölcsönöznek a zenének.


A zeneszerző és hangszeres multitalentum francia Iskandar Hasnawi és osztrák Renaud Tschirner által 1993-ban alapított Elend 1993 és 1998 között egy három lemezből álló trilógiát jelentetett meg „Officium Tenebrarum” összefoglaló címen. Az angol, francia, latin és héber (!) nyelvű szövegek a római katolikus liturgiából merítenek (részletesebb történet és szövegmagyarázat francia, angol és német nyelven itt

található). A profizmus a témaválasztás és az azt alátámasztó szöveg és – nyers, erőszakos, mégis fennkölt – zene egységében tökéletesen megmutatkozott már a korai időktől fogva.

Az elmúlt évek során további állandó tagokkal (2 szoprán énekesnő, egy hegedűs és egy billentyűs-programozó) bővült Elend a trilógia 1998-as befejező albuma után csak 2003-ban jelentkezett új nagylemezzel. A „Winds Devouring Men” egy következő, ötlemezes sorozat első tagját jelenteti. Míg az az anyag összességében nyugis, kellemes hallgatnivaló volt, addig a tavalyi második rész a „Sunwar the Dead” maga a zenei kiszámíthatatlanság. Az újdonság kedvéért francia, angol, német és görög nyelvű – gyakran görög klasszikusokat idéző – szövegekben most görög mitológiai utalások kapják a főszerepet, a zene pedig félelmetes, harsány, komplex és fenyegető mindvégig. A töménységet fokozza, hogy az albumon egy ötvenfős nagyzenekar és női kórus is szerepet kapott, emellett különböző indusztriális zajok is gyakran jelennek meg. Nincs pihenés, nincs megnyugvás. Egész végig az lehet a hallgató érzése, hogy ha egy-két percre le is lassul az áradó folyóhoz hasonlóan hömpölygő zene, az mind csak erőgyűjtés a következő kitöréshez. Bő ötven perc után csak az utolsó tétel, a Threnos simítja el a felborzolt idegeket, ám a szomorkásan csodás női kórus mögül itt is előtűnik a fenyegető vonósok hangja.

Nem szívesen kötnék fogadást arra, hogy mit hoz majd a következő lemez… És ez így van jól!

8,5/10

VD