Aki olvasta a tavalyi The Devil’s Blood beszámolómat, alighanem meg lett volna lepve, ha az ott leírtak után egy évvel nem isméltejük meg bécsi látogatásunkat. Igazából ez nem is nagyon volt kérdés, főleg, hogy eredetileg nem más lett volna a turné vendége, mint az általalunk a főzenekarhoz hasonlóan nagyra becsült In Solitude társasága. Ez nem jött össze, viszont a kárpótlásként a kalapból előrántott Attic is felkeltette a figyelmemet, a koncert előtt nem is annyira a hollandok jól ismert lemezeit hallgattam szét még jobban, hanem ennek az alig két éve alakult német csapatnak a youtube-on fellelhető számait. Szinte hihetetlen, hogy a Ván Records milyen hatékonysággal gyűjti össze a tehetségeket, erről a csapatról is fogunk még hallani jópár helyen.
A helyszín a múltkorihoz képest változott, a kiváló Szene helyett ezúttal a hasonlóan kíváló Arenéba került a buli, a Dreiraum nagyobbik termébe - a kisebbik a Jex Thoth-hoz még épp elment, ide viszont már több kellett. A Szene így is nagyobb és profibb egy fokkal, főleg fények tekintetében, de ez nem okozott nagy minőségi törést. Atticék az elmaradt In Solitude slágerére, a To Her Darknessre álltak ki a színpadra, motoros bőrkabátokban, Celtic Frostot idéző minimál-arcfestésben – a frontember, Meister Cagliostro még fizimiskára is hasonlított kicsit a fiatal Tom G. Warriorra. Zeneileg viszont persze nem a svájci csapat az elsőszámú példakép, hanem a Mercyful Fate, de másodsorban is inkább egyéb korai heavy metalok kerülnek utánérzésre. A Portrait szinte pont ugyanezt csinálja 4 évvel régebb óta, az Attic hozzájuk képest egy kicsit még jobban törekszik a Mercyful Fate-es komplex dalszerkesztésre. Épp ez az, amit annyira nem csinálnak jól, néhány már eleve túlságosan is könnyen ragadós témát is újra és újra elővesznek a dalokban többször, ahelyett, hogy ezek eljátszásával inkább spórolnának. Ezen kívül sok kivetnivalót nem találok a bandában, legfeljebb még annyit, hogy Meister Cagliostro falzettje kevésbé erőteljes, inkább egy teljesen tudatosan és profin kihasznált fizikai adottság terméke, az említett svéd banda énekeseinek esetében egy kicsit dögösebb a vokál - már amennyire egy falzett dögös lehet. Az old-school érzésvilágot viszont teljes sikerrel teremtik meg így is. Egy hosszúra nyílt szintetizátoros intró után sorra végigvették a már kikerült dalokat, mondhatni gondoltak rám, és ha voltak még, azokra, akik utánanéztek az előzenekarnak, egy ismeretlen szám volt csak. A közönség persze nem bontotta le az Arenát, szolidan tapsolt a többség és headbangeltek is páran. A terem ekkor még félháznál sem volt, de aki bent volt, az jó eséllyel érezhette kellemes meglepetésnek az Atticet.
Ha ennyi lett volna az, amiért kiutaztunk, azt mondtam volna, nem bántam meg, pedig ez a banda mégis csak egy kezdő, majdnem amatőr csapat, de ezeket a nyilvánvaló tényeket csak fél órával később éreztem meg igazán. Némi átszerelés következett, közben előbb valami Walt Disney-s beütésű country-szerűség szólt a hangfalakból, majd amikor már egy ilyesféle Devil’s Blood-irányváltás lehetőségeit kezdtem mérlegelni, az Arkhon Infaustus-féle grandiózus La Particule de Dieu szólalt meg, aminek hatására szinte kézzel tapintható formában lepte el a termet az okkult légkör – ennél hatásosabban aligha vezethették volna át a közönséget a megfelelő éberségi állapotba. Egyébiránt a színpadkép megegyezett a múltkorival, a dob előtt oltár csontokkal és egyéb rituális eszközökkel, háttérvászon a legutóbbi lemezt is díszítő, kimunkált okkult triangulummal. Ahogy a zenekar kiállásáról a múltkor is elmondtuk: elegancia és barbár vadság egyvelege. Az első hangoktól kezdve világos volt, hogy bár az Attic egy ügyes kis zenekar volt, a The Devil’s Blood egyszerűen más dimenziója a zenekari létezésnek. Olyan meggyőző erővel, olyan tisztán, olyan nyilvánvalóan jól hangsúlyozottan szólaltak meg, hogy az egyszerűen páratlan. Nem lehet nem együtt élni a zene lüktetésével, olyan szintű dominanciát hoznak létre a hallgatóság felett, ami már önmagában a megszokottól eltérő élménnyé teszi a koncertlátogatást.
Vannak zenekarok, akik elsőre nagy hatást gyakoroltak rám élőben, aztán később már az első nagy durranást nem tudták teljesen reprodukálni - a TDB nem ezek közé tartozik. Más volt kicsit a setlist, mint a múltkor, de más volt az attitűd is a setlistet alkotó dalok élőbeni átalakításakor. Még egy fokkal szabadabb, repülősebb alakba rendezték a szerzeményeket, ezzel összhangban olyan dalok kerültek be, mint a Voodoo Dust, vagy rögtön az elején a House of 10.000 Voices. Utóbbi egyébként egyáltalán nem kedvence egyikünknek sem itt a Subterra-recenzorok között, de élőben új életre kelt, vontatott felvezetése nyers energiapulzálássa alakult, és ahogy szórványosan kicsaptak belőle a riffelős részek, az egészen új fényben világította meg a szerzeményt. Alapvetően is úgy tűnt, hogy a szó igazi értelmében vett dinamikára még nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a legutóbb: volt ahol egészen lehalkultak, finomabban pengették a gitárokat, halkabban ütötték a dobokat, amikor pedig megdörrentek a hangszerek, akkor az nem valami kaotikus zaj volt, hanem világosan érzékelhető, de elsöprő áradata a korlátlan zeneiségnek. Ebben hatalmas szerepe van a háromgitáros felállásnak, így át tudják hangsúlyozni a zenéjüket, meg tudják vastagítani a dallamokat, ki tudják nagyítani az apró részleteket élőben is, elő tudnak hozni olyan aspektusokat, amik lemezen nem tűnnek ki annyira. Mondhatja akárki, hogy ez így meg úgy retró, és hogy ez most divathullám, meg minden, de én ilyet senkitől soha semelyik rockkorszakból nem hallottam. Igen, a régi zenékhez tért vissza TDB, de, így és erre senki soha nem hegyezte ki a zenélést, mint amire ők, és nem is szólalt meg senki más így, vagy hasonlóan. És ha most ezekre a határozott tényállításokra valaki előkapná a banda anyagait, hogy hátha valamit nem vett észre, akkor sem biztos, hogy meg fogja találni. Az az igazság, hogy élőben ez a zene sokkal több, mint amit a felvételek vissza tudnak adni, úgyhogy ez van, valószínüleg nem fogják megtudni, ha csak alá nem vetik magukat a próbának. És persze, az otthoni próbálkozás sincsen ingyen - le lehet persze tölteni bármit, de figyelni akkor is kell, az arany is csak egy hordalék a folyómederben, nem magától mászik ki onnan az sem.
Apropó arany. Ez a fogalom is előkerült már régebben a zenekarnál, a River of Gold az egyik kedvenc dalom tőlük, a múltkor játszották is, most nem, viszont a tavalyi lemez címadójában már az első hallgatások alkalmával is feltűnt némi hasonlóság Morricone Ecstasy of Gold címet viselő szerzeményével, ami az A jó, a rossz és a csúf című westernben szólal meg a egy drámai tetőpont alkalmával. Nem szeretem az ilyen hasonlatosságokat egyébként, de ha van olyan motívum-átvétel, aminek van értelme, akkor ez az. A dal azt hiszem nem véletlenül volt most sem a koncert közepére helyezve, és azt hiszem nem véletlenül lett erről elnevezve a lemez sem. Az arany, illetve az arany-éhség ugyanis a kvintesszenciája mindannak, amiről ez a zenekar szól: a központi ellentmondás, a matéria, ami mindennél közelebb áll az isten(i)hez - egyes kultuszok szerint isten egy konkrét formája - és mégis minden másnál közelebb viszi az embert a Sátánhoz. Hogyan lehetséges ez? Nem tudom, de mindenesetre lehetséges, ez aligha kérdés. A múltkori konklúziót kapom megint, a The Devil’s Blood nem oldja fel a feloldhatatlan ellentmondásokat, hanem kifejti azokat, arról szól, az a lényege. A The Thousandfold Epicentre pedig nem tetőponja, hanem epicentruma volt a koncertnek.
Utána, koncert második felében a Voodoo Dust ködössége után két slágeresebb szám jött a tavalyi lemezről, a Cruel Lover és a The Madness of Serpents. Utóbbi már kicsit, ahogy a lemezen, úgy itt is az ünnepély végének közeledtét jelezte effektektől kiismerhetetlen gitárdallamainak fokozódó viharával, majd fokozatos lecsengésével. És így is volt, a múltkori csavaros felvezetés ugyan elmaradt, de anélkül következett egyik legrégebbi szerzeményük, a Christ or Cocaine, hogy ahogy a múltkor, úgy most is pontot és végső kérdőjelet tegyen címében is szereplő kérdésével a koncert végére.
Két lemezt adott ki eddig ez a zenekar, és egy EP-t, mégis, elméletben akár már most is megvolna a muníció egy újabb, eddigiektől nagyban eltérő és nagyon kívánatos harmadik koncerthez. Nem hallottam még élőben tőlük sem a The Graveyard Shuffle-t, sem a Queen of My Burning Heartot, pedig hatalmas szerzemények ezek is, és a sort biztos lehetne folytatni, ezek csak azok, amik gondolkodás nélkül is beugranak. Lesz még mit mondaniuk legközelebb is, bár addigra talán már új lemez is lesz. Ami meglátjuk, milyen lesz, de ebben a koncertben aggasztó jeleket nem láttam. A zenekarvezető Selim több területet, témát, és főszereplést engedett át zenésztársainak, mint legutóbb, lazább, vidámabb is volt, a múltkori feszesség után most inkább hagyta magát sodorni zenéjével, meg persze a többiek szenvedélyével. A jövő rajta múlik a leginkább, bár ismerve felfogását a zeneszerzésről, miszerint ő csak egy kapu, akin keresztül a zene megnyilvánul, ezzel elvileg nem lesz probléma. Azon kívül, hogy ennek felismerése egy mélyebb megértést biztosít egy alkotó számára, még arra is egy bíztató jel, hogy ő sok másikkal ellentétben nem fog elszállni az egójától, mert tudja, hogy az egó, a képesség, a tudás nem elég. Csak remélhetjük, a zene is úgy gondolja, van még Selim számára mondanivalója.
a’ ördög
képek: gif
