A Svartsynnal  nyolc éve találkoztam először az Arckanummal közös split CD promójának kézbevételekor, pedig akkorra már túlvoltak néhány lemezen. Emiatt csak részben okolható a tájékozatlanságom, nagyobb sikereket másoknál sem arattak velük, kb. ugyanaz lehetett a helyzet, mint amit már a split másik oldalán szereplő bandáról is leírtam: nem gyújtogattak templomokat, norvég helyett svédek voltak, nem voltak ismert kiadónál, és még csak nem is nagyon turnéztak, így nehéz volt az underground mélyéből feljebb jutniuk.

                            

A splitet sokszor meghallgattam azóta is, az alapján ténykérdés volt, hogy van bennük spiritusz, és ezért az aktuális lemezeiket mindig begyűjtöttem, de mindig csalatkoztam, sőt, az idő előrehaladtával egyre kevesebbet éreztem bennük. Rossz irányban keresgéltem, visszafelé kellett volna haladnom. Most megtette ezt helyettem a zenekar, ami 2010 óta már nem is zenekar igazából, ekkor hagyta el Ornias énekes-gitárost utolsó zenésztársa is. Szóval, Ornias most fogta magát, és újravette a közmegegyezés szerint indokolatlanul kásás hangzású ’98-as debütalbum gitár- és vokáltémáit, rákeverte az eredeti ritmusszekcióra és ezzel bebizonyította, hogy a Svartsyn mégsem csak egyszeri csoda volt - ez a lemez ugyanis odahelyezhető az Arckanum-féle split mellé. Az ilyen újrafelvételek többnyire inkább tönkreteszik az eredeti hangulatot, de mindkét változatot meghallgatva kijelenthetem, itt szimpla kötekedés lenne az eljárás jogosultságát vitatni, úgy szól most az anyag, ahogy szólnia kell. Persze, hogy semmi különleges kvalitása nincsen, persze, hogy nem tört ki a műfaj forradalma, de manapság egyre ritkábban jelennek meg nívós black metal kiadványok, a mezőny nagyrésze dögletesen unalmas depiblekkben utazik, vagy lélektelen zúzássá silányodott. A The True Legend viszont egy jól megkomponált, magasztos, fagyos hangulattal és tüzes szenvedéllyel egyaránt átitatott, minőségi stílusgyakorlat, amit újra és újra szívesen betesz az ember, annak ellenére, hogy kevés új tapasztalatot, érzést és világbölcsességet fog leszűrni a hallottakból.

                

Szívesen írnék valamit a banda egyedi ízeiről, de azon kívül, hogy nagyon halovány kontúrokkal ugyan, de létezik valami ilyesmi, sokat nem lehet elmondani róla, annyira azért nem nagy erőssége a Svartsynnek az önállóság. Annyi, hogy a dalok többségében nem csak skandináv sikamika megy, hanem rendszeresen előkerülnek komor, izmosan zakatoló riffelések is, a basszus sem mindig csak a hangzást vastagítja, hanem hozzájárul a melódiák szőtteséhez, amitől rögtön zeneibb érzetet kap a műfaj, a dobok pedig gyakran ügyesen fokozzák a dinamikát. Van pár underground szinten sztárolt black metal banda a '90-es évekből, akiknek korai anyagaik sokkal rosszabbul öregedtek meg, mint ezek a dalok. A leginkább a himnikus pulzáló Snakes in the Garden of Edent, az egyedüliként billentyűvel is megtámogatott Shadows Painting My Eyest, és a helyenként The Return / Under the Sign... korszakos Bathoryt idéző riffekkel támadó Ghoulhaunted Forestet lehetne kiemelni, de rosszat nem tudnék mondani.

8/10

a’ ördög

Még valami: a szintén idei kiadású, de friss szerzeményeket tartalmazó kislemez (Genesis of Death’s Illuminating Mysteries) sokkal jobb, mint az utóbbi nagylemezek, azt végre érdemes volt meghallgatni.