Előző lemeze kapcsán a Furzéről tudható fontos dolgokra tanult kollégám már kellőképpen rávilágított, nem is tudnám szebben jobban ezeket megfogalmazni, annyiban tér el véleményünk, hogy én nem érzem annyira ezt az okkult rock paródia jelleget, azaz okkultnak okkult, rocknak rock, paródiának mindenki döntse el magában mennyire az, de abban az értelemben, ahogy teszem azt a Blood Ceremonyt a fenti stílusban meghatározzuk, semmiképpen sem. Leginkább a  Black Sabbath féle doom és a pszichedelikus rock keverékével állunk szemben, és természetesen a black metal gyökereit sem tagadja meg a szerző. Tessék csak ezeket a lusta dörmögéseket meghallgatni, persze ne valami honi, évek óta kifutott, fűszagú, napimádó, nevéresememlékszem brigád zenéjét képzeljünk el, sokkal inkább a Blood Cult féle sötét, idegeskedő, az elmezavar tengerében lomhán úszkáló, magányos, antiszociális muzsikát.

Woe J. Reaper tulajdonképpen ugyanott folytatja, ahol a Reaper Subconscious Guide című lemezzel abbahagyta, ezt jelzi az is, hogy az új albumon egy ilyen elnevezésű számot is szerepeltet. Lomhább, kevésbé feszült, meditatívabb, mindazonáltal továbbra is félelmetes az atmoszféra, és ez nekem tetszik. Szeretem az Opium Warlords önvizsgáló, türelmet parancsoló debütjéhez hasonlítani, főleg a második, közel negyed órás Psych Mooz Space Control című dal hatása figyelemreméltó. Baljós altatódalként kezdődik, majd rosszindulatú, kínzó black metal kliséket fűz össze az alkotó, amelyet elmét kaparászó hegedűszólókkal ékesít, végül pedig ehhez a bizarr muzsikához mérten fogós, szomorkás dallamokkal teljesíti ki a szerzeményt.

              

A nyitó Occult Soul, With Mind doom rockját akár a Lord Vicar is megirigyelhetné, az említett Reaper Subconscious Guide tétel pedig inkább a sivatagi rock műfajához áll közelebb, mint a black metálhoz. A Triad of Lucifer, illetve a viszonylag rövid When Always Ready már szinte semmi különlegességet nem tartogat. Előbbi egy 40 évvel ezelőtti Black Sabbath próbán is elhangozhatott volna, utóbbi egy gonoszkodó, horrorfilmek végén a stáblista vetítése alá tökéletesen passzoló, neurotikus őrjöngés, a lemez nagyobbik felén teljesen hanyagolt éneket most  némileg előtérbe helyezve. Tessék, jó volt, meghallgatom még egyszer, főleg az elejét. 


A Furze kapcsán sok mindenen el lehet mélázni, a zenei, esetleges ideológiai hovatartozásáról (vizsgáljuk meg tüzetesen a borítót) vagy, hogy mennyire tartható a mai trendek görbe tükrének. Mindezeket összevetve tényleg könnyű Woe J. Reaper zenéjét paródiának titulálni, én sem hiszem azt, hogy a szerző halálosan komolyan venné a karikatúrák készítését, de…

„I’m just stupidly curious but…is Reaper’s scythe deadly sharp?

Well, I dont know if you BELIEVE that jesus came back from the dead but to tell you the truth, there is just no way around, only Death in the end(even though how “long time” that may be, post(what most of you’d call) virgin death/reincarnations included)….” a Mortem Zine interjúja

7.5/10

rʇp

myspace.com/blackpsychmetal