A RAM egyike a manapság gombamód szaporodó svéd retró heavy metal zenekaroknak – hozzá kell tenni, ők még a múlt század végén kezdtek zenélni, és az első hivatalos kiadvány is majdnem egy évtizeddel ezelőtti datálású. Utólag meghallgatva korábbi lemezeiket, egyik sem valami nagy durranás, sőt. A Metal Blade mégis lecsapott rájuk is, de a jelek ellenére sem arról van szó, hogy a kiadó válogatás nélkül ugrik a trendre, hanem arra, hogy Brian Slagelék orra mostanában jobb, mint az enyém, és a korai zsengékből is kiszagolják a tehetségre utaló nyomokat, mert hasonlóan az In Solitude-hoz, a RAM-nek is sikerült bizonyítani, hogy figyelemre érdemesek, ha nem is olyan mértékben, mint uppsalai kollégáik.

A RAM nem vált egyéniséggé, a retró náluk nem lesz több, mint retró – a mostanában sztenderddé váló, nyilvánvaló Iron Maiden és Mercyful Fate nosztalgián kívül a Judas Priest is középpontban van, méghozzá a Painkiller korszak, de semmi nem értelmeződik újjá. Fazon szinten sem beszélhetünk markáns egyéniségről, de aki egy derékig érő vörös hajú, reszelve rekesztő, tányérsapkás-napszemüveges Axl Rose hasonmással a frontemberi poszton játszik talpig bőrben fémzenét, annak nincs is szüksége ilyesmire. Jó dalokra viszont még nekik is szükségük van, és az van is egy pár, nekem mondjuk például az előzetesen kislemezen is kihozott Under the Scythe a kedvencem, de igazán lapos dal nincs is, jólsikerült stílusgyakorlat valamennyi. Egy stílusgyakorlatokból álló lemez persze nem lehet kihagyhatatlan, tehát a Death sem az, ráadásul (ellentétben az említett kislemezzel) a borítója is szar, de ha erre jönnének valamelyik nap akár egy apró klubbulira, nem hagynám ki őket, az tuti. (nem fognak)

7/10

a’ ördög