Teljesen őszinte leszek, erős kétségeim voltak az utóbbi időben a kortárs zenékkel való foglalkozás értelmében. Egészen pontosan a Jex Thoth koncert okozott nagy törést, annak ellenére, hogy nem volt rossz: elég volt az is, hogy sokkal kevésbé volt jelentős, mint amilyennek reméltem. Felületesség, felejthetőség, jól kitalált imázs, stb. Én nem ezért hallgatok metalt. A The Devil’s Blood új lemezét persze azért meghallgattam párszor, volt benne tetszetősség, de azért nem szippantott magába, és nem is erőltettem a dolgot. A koncert előtt pár nappal aztán mégis rámjött valami viszketés. A felszínességgel és a felejthetőséggel van bajom, aztán mégsem nézem meg azt a bandát, ami az egész retró/okkult hullámban a húzóerőnek tűnt eddig, és aminek hallgatásával annyi sok órát töltöttem? Nem, ez nem lehet, el kell mennem, meg kell néznem, ha csalódás is vár majd, a végére kell járnom.
A Root jelenléte is kapott egy kis részt ennek a belső kényszernek a kialakulásában. A cseh zenekartól ugyan csak az első albumot ismerem, de az meggyőző példája a thrash metalból elfajzott ős-black zenék erejének. A többi lemezt nem véletlenül nem hallgattam meg, van egy olyan előítéletem, miszerint ezek a szélsőséges zenei erőkre inkább csak véletlenszerűen, ifjonti hévből rátaláló, az ideológiában mélyebben nem elmerülő bandák ritkán öregednek meg szépen. Eleve, szépen bárkinek nagyon nehéz megöregedni. A koncert alapján a Root nem kivétel az elmélet alól. A külső persze ebben másodlagos, és ugyan nehéz volt nem megmosolyogni az irtózatos úszógumikra elasztikus cicanadrágot öltő, olykor nyelvbangelésre vetemedő, kopasz, nagyszakállú Big Bosst, a zenekari egyedüli eredeti tagját, de el kell ismerni, hogy ő már 20 évvel ezelőtt sem nézett ki fiatalabbnak negyvennél, és most sem tűnik többnek ötvennél. Három dal volt a bemutatkozó Zjeveníről, a három magától értetődő választás: a videóklipes Hřbitov (ami eredetileg külön jelent meg), a Burzum által War címmel „feldolgozott” Piseň Pro Satana, valamint az egész koncert leggyorsabb dala, a 666. Ezek azok voltak, amiknek eddig is tűntek, tehát a műfaj klasszikus dalai, annak ellenére, hogy bele tudnék kötni az eredetiekhez nem szigorúan ragaszkodó előadásukba, de erre nem érzek késztetést. A későbbi, illetve új dalok - egyetértve a metal archives-zel - inkább afféle darkos, középtempós metalként jellemezhetőek, a thrash/black jelleg nincs meg igazán. Nem zsibbasztóan gyengék, de annyira nem is jók, hogy legyen bennük valami, ami teljes mértékig pótolni tudja az említett zsigeri erőt, ami nélkül a folyamatos sátánozás is meglehetősen üresnek tűnt. Fontos: nem a műfajváltás az oka ennek, egy steril, korszerű triggeres-kétlábgépezős extrémkedés valószínűleg sokkal irritálóbb lett volna, mint ez az önmagában legalábbis részben sikeres, vállalható erőlködés az egyéniség megőrzésére.
Hosszabb átszerelés következett, oltár épült a dobfelszerelés elé, füstölők lettek az oszlopokra szerelve – nem is gondolná a kedves olvasó, mennyire időigényes mulatság ez. Kissé szkeptikus is az ember, hiába hithű metalos, attól még sajnos gondolkozik, és hát visszás ebben a tudományosan varázstalanított, digitáliskamerával-wikipediával profanizált, webkettővel szarrá ironizált, felvilágosult világban az, hogy akkor ez most egy Szertartás, egy fekete Mise, okkult Szeánsz. „Vajon lesz disznóvér is, vagy azt kinőtték már?” Kérdezte a barátnőm, a bennem görbülő kérdőjel alá odatéve a pontot. Volt, nyoma látszódott az arcukon, ruháikon, hangszereiken, midőn kiléptek a színpadra az új album intrója közben, de ez szerintem kisebb jelentőséggel bírt számunkra, mint számukra és egyébként is, marhára nem volt kérdés, hogy kell, ahogy a füstölő és az oltár is kellett, minden kellett, a koncert megkezdése után két perccel már minden szkepticizmus elolvadt, elpárolgott, páraszemcséit meg beszippantotta egy örvény. Hozzáteszem, nem csak nálam, hanem amerre láttam, akivel utóbb beszéltem, mindenkinél. Aki valami röhögnivaló vásári mulatságra számított, annak ráfagyott az arcára a mosoly, mosolyt itt csak a katarzisra való rácsodálkozás válthatott ki – akadt erre példa. A zenekar kiállása alapvetően a komor, hatásos, minimalista eleganciára és a vértől csapzott hajú, féktelen és energiától feszülő rockzenészek váratlan harmóniájára épült, megkoronázva az egészet a frontasszony mindenképp impresszív, de szintén elegáns megjelenésével. A Root kidolgozatlan, esetleges megjelenése után különösen éles kontrasztot jelentett ez a teljes és tökéletes kép.
Eleve, a The Devil’s Blood egy iszonyatosan profi zenekarrá vált az évek során, viszont ez a profizmus még véletlenül sem „hideg”, és a zenekar sem „gépezet”, ahogy az gyakran elhangzik más bandákkal kapcsolatosan. Tömény, lángoló belső szenvedély sugárzott a csapat tagjaiból, mindenekelőtt persze a zenekarvezető, fő dalszerző Selim Lemouchi esetében. Hangszerkezelésében látszódott minden erő és energia, ami évek hosszú munkájával (tanulással, gyakorlással, ráeszmélésekkel, megvilágosodásokkal) egy mester sajátjává válik, őbelőle árad ki ez az egész aura, dimenzió, ami aztán a többi zenész révén bomlik ki a maga teljes valójában. A három gitár abszolút nem csak látványosság, alapvető lételeme a csapatnak, az egymásba csavarodó, dallamok, szólók kavalkádját a kristálytiszta és mindent betöltő hangzásban alapvetően új színekben láthattuk. Az új lemez azonnal a helyére került, világossá vált, miért lett ilyen szállós, kifejtős, de az egész zenekar fejlődési irányvonala új nézőpontba helyeződött, még akkor is, ha már az előző lemezt is el tudtam fogadni egy bizonyos idő távlatából. Többet én már nem fogom visszasírni a demó egyszerűbb és lényegre törő felfogását.
A setlist javát érthető módon az új lemez adta, nem spóroltak semmivel, több mint két órán keresztül zenéltek maximális energiával, a szellős, szállós dalokat a lemezes változatokhoz képest is átértelmezték valamelyest. Nem állítom, hogy nem voltak pillanatok, amikor nem volt egy kicsit sok már a jóból, de valahogy itt még ez a korláttalanság is illeszkedett a koncepcióba, és a koncert minden pillanatában megkérdőjelezhetetlen muzikalitás, és a zenét távolról sem uraló, de nagyon fontos színezést végző ének segített távol tartani a poszt-zenékre jellemző súlytalan kamuzást az őseredeti pszichedeliától. Utóbbi ugyebár pont az ellentéte a kamuzásnak eredetileg, a hétköznapi érzékelésen túliság, a teljes valóság áradatával való szembesülés. A The Devil's Blood koncertjének hatására nem a pokol kapui nyíltak meg, és nem az alvilág démonai özönlöttek elő a hangfalakból, de a Sátán szimbolikájának másik alapvető felfogása mentén minden értelmet nyert, a zene megtestesítette azt az ezerszínű útvesztőt, ami a minden bizonyosság viszonylagosságának és a lehetőségek korlátlanságának felismeréséből ered, aminek egyenes következménye a tagadás, az öntörvényűség szellemében való tökéletlen kiteljesedés, illetve az abban való elmerülés. Egyéne válogatja, hogy ki mit kezd és meddig jut ezzel a tényállással, de a Burzum bukása is példázza, hülye abszolút ideológiákba és dogmatikus vallásokba való visszameneküléssel sincs garantálva semmi a művészetben.
Ahogy említettem, egy kicsit sok volt ez az ezer szín, az ezer hang egy idő után, de ezt nem a végén éreztem, hanem úgy a koncert háromnegyedénél, de röviddel ezután egy „régi” klasszikus következett, jelezve a vég közeledtét, a Heavens Cry Out for the Devils Blood képében. Ez rövid úton kiverte az unalmat az ember fejéből, befejezése pedig akár a vég is lehetett volna, minden erre utalt legalábbis, valamiért mégis sejtettem, hogy nem maradnak ennyiben, és amikor a végén mindenki kitartotta hosszan a hangokat, a dobos elkezdte dörgetni a lábdobot, és következett a valódi zárás, a Christ or Cocaine. Aki ismeri a dalt, elképzelheti a bődületesen egyszerű és hatásos nyitóriff által felszabadított energiákat is. A záráshoz illendően, az egyik legfrappánsabb Devil's Blood szöveget is ez a dal tartalmazza számomra (pl: "I see a tunnel at the end of the light, and it's driving me insane / Just tell me If I'm wrong or I'm right And if it's Christ or cocaine?"). Köszöngetés, visszatapsolás nem volt ennek végeztével, villany fel, a hangszórókból pedig Roky Erickson pszichotikus garázsrockja kezdett bömbölni.
Ahogy az az eddig leírtakból kiderülhetett, nem hogy csalódást nem okozott a banda, nem hogy beteljesítette az ígértet, de felül is múlta azt. A koncert óta ugyan már széthallgattam az új lemezt is, de az, akárcsak az összes többi korábbi, csak egy szelet abból, amit élőben produkál a csapat. Lehet, hogy ez egy divatos retró banda, és nem valami totálisan új, viszont a kortársak 98%-val ellentétben egy teljesen valódi, hús-vér produkció. Egy csapat, amelyik kibontja a Judas Priest és az Iron Maiden által a ’90-es évek elejére befejezettnek tűnő zenei nyelvezet zárófalát, és továbbhalad rajta, figyelmen kívül hagyva majdnem mindent, ami azóta történt (kivéve a black metal eszköztár egyes hatásmechanizmusait), de odafigyelve arra is, ami a metal előtt volt, és illik a képbe. És ez így van jól, még akkor is, ha valaki nem vet el mindent, ami azóta történt. Hallgathatsz te ettől még Faith No More-t, meg Panterát, vagy akármit, én is ezt teszem, de mégis fenemód örömteli, hogy ők nem, és valami egészen mást csinálnak.
a' ördög
képek: gif
