A svéd In Solitude egy viszonylagosan gyenge bemutatkozó lemezt készített 2008-ban, bár lehet, hogy már abban is volt valami, hiszen a szintén retró-metalban utazó Portrait-hez hasonlóan ők is a Metal Blade-hez kerültek, és a 2011-es évre példaértékű módon össze is kapták magukat. Sikerült a nyilvánvaló brit heavy metal újhullám-idézést a black metal és a doom metal érzelmi töltetének le és átszűrésével új szintre vinniük. Utóbbi műfaj a zenében és az énekben is kap némi szerepet, de a lüktetés, és a lendület azért félreérthetetlenül heavy metalos. Így is jóval mélyebb, súlyosabb, és nyomasztóbb ez a lemez, mint az idei Portrait, a kárhozat légköre lengi be a szerzeményeket.
A banda egyik tagjára sem lehet panasz, mindenki képes valami egyedit, valami többletet hozzácsempészni a műfaj sablonjaihoz, de talán az énekes Pelle Åhman dallamvilága a leginkább különleges. Nem tudom pontosan, technikailag hogyan leírható, amit hallani, de mindegy is, viszont a végeredmény afféle saga-szerű, epikus elbeszélő ének, ahol a zenében is meglevő érzések és szenvedélyek mentén alakulnak ki ezek a hullámok. Több refrénnek, illetve verzének nevezhető rész is akad egy-egy dalban, de egyik sem túlzottan nyilvánvaló, nincs semmilyen szögletes illeszkedés a heavy metal énekdallam-felfogásához. A Mercyful Fate végülis valami hasonló, de Åhman nem próbál sem színes, sem változatos, sem extrém lenni. Elsőre nem is üt annyira, amit csinál, viszont pár hallgatással később már annál inkább.
A zene szintjén valami hasonlóról tudok beszámolni, elég sok a téma, de nincs erőltetett változatosság: a dalok többsége 5-7 perc körül mozog, a középtempó nagyon erősen dominál, a hangszerelés és a témaváltások révén megvalósuló dinamikára és persze magukra a témákra van rábízva minden. Emiatt több szinten is türelemre van szükség a lemezzel, el lehet merülni benne, lehet újabb rétegeket találni benne, de ha épp valami féktelen pörgésre várunk, akkor kerüljük el messziről, mert könnyen ráunhat az ember. Ugyanakkor, pont ez a kimérten kérlelhetetlen, megbékíthetetlen és kilátástalan sodrás az, amitől afféle kifordított golgota-úttá válik, ahogy az albumon végighaladunk, megváltás nélkül, a kereszt helyett egyenesen a Végzet hegyének gyomrába. Ahogy a dalcím mondja: Poisoned, Blessed and Burned – pillanatnyilag épp ez a kedvencem, de ráharaptam az eleinte kifejezetten idegesítőnek tűnő számokra is, és az elsőként megkedvelt To Her Darkness sem veszített vonzerejéből.
Mindenképpen szeretném megnézni a bandát élőben is, mielőtt még babérkoszorút fonok szavakból koponyáik köré, az ilyenfajta zöldség amúgy sem megy túl jól a prémekhez, bőrökhöz, szegecsekhez, meg a tulajdonosaikhoz. Alacsonyabb pontszámot mégsem tudok adni. Ne a hypeot hallgassátok tovább, hanem a lemezt!
9/10
a’ ördög
