A finn Circle of Ouroborus-ról már ejtettünk szót a Roman Crossal közös splitjük kapcsán, a lényeg az, hogy ők is évi több nagylemez gyártása mellett teszik le a voksukat, amiért fenemód irigylem őket - tavaly hármat sikerült nekik néhány EP, demó és split közé szülni. Érthető módon nem hallgattam meg minden kiadványukat, a fent emlegetett split óta új anyagba nem füleltem bele (a cikk megírása óta már igen, az egyik egy akusztikus folklemez, a másik kissé a Velvet Cacoon megszólalásához hasonló tömény, sűrű hangszerelésű, bár jellegzetes CoO zenét tartalmaz). Az eddig áttanulmányozott anyagok közül a Tree of Knowledge többnyire elnyerte a tetszésemet, és a fentebb emlegetett Roman Cross/Circle of Ouroborus kazetta dalai is megfogtak.

Az Eleven Fingers egyenes folytatása a split által megkezdett útnak. Hideg, beszűkült, valóságtól elszakadt érzelmek zenei formába való öntését halljuk, pont, ahogy egy standard BM lemeztől illik, azonban ennek megvalósítása amennyire csak lehet, elrugaszkodott ettől. Dob, ének van, pont úgy, mint eddig, a gitárok azonban eltűntek – legalábbis a fizikai síkról, a világokat elválasztó szellemfüggönyön keresztül próbálnak kommunikálni a hallgatóval. Riffek, agresszió, metál = 0. Tessék elfogadni, hogy ez egy ambient korong, úgy, ahogy azt még senki sem csinálta. Már a Belust záró, gitárokkal előadott Belus' Tilbakekomst-ról is hasonlókat állítottunk, de ennek fényében az is maga a tömény brutalitás. A hasonlítgatást még nem fejezem be, tavaly tavasszal a szóban forgó Burzum albumot az évszakhoz való kiváló hangulati igazodás miatt is pozitívan értékeltem, most sincs másként: nyirkos, ködös, anti-urbánus őszi környezetet kíván, illetve teremt maga körül a muzsika. Valószerűtlen gondolatok, az embertől, józanságtól, szeretettől, gyűlölettől, a közösségtől különvált spiritualitás, önmagába forduló, harapó, időtlen és kizáró filozófia, amire a zenekar neve is utal: mindez az Eleven Fingers belső tartalma.

A zene azonban nem a tipikus élettelen ambient, a húzós középtempó általában jelen van, sőt a lemez egyik legjobbja, a Warpath akár lendületesnek is nevezhető. A dallamok sem kifejezetten nyomasztóak, sőt, ha vidámnak nem is, de az emlékezetesebb részeknél szinte játékosak, álmodozóak, ahogy a kétségkívül legfogósabb dalban, a Shadows Leadban hallható halmozottan. Énekként a szokásos hamiskás kántálás, vagy a halk, elfúló torokhang hallható, ezekkel nincs baj, talán helyenként lehetett volna kevesebb is belőlük.

Az Eleven Fingers hangulatilag kifogástalan, zeneileg többnyire elég jó, időtállóságában előreláthatólag erősen közepes lemez, nálam néhány napig szinte folyamatosan pörgött, a cikkírás idejére pedig már szinte csak kényszerűségből vettem elő. Mint sok esetben, most is érvényes az erénye egyben a hibája elv, ez egy annyira speciális atmoszférájú, azt viszont végletekig hatásosan fokozó korong, hogy a napokig kábaságba taszító zene kiüresedik, érdemes ezért csak módjával hallgatni – bár aki ráérez, annak kizárt dolog, hogy ez sikerül.

8/10

rʇp