Mindig is kedveltem a death metalt, igaz kapcsolatunkra a mértékletes jelző a leginkább helytálló. Egy kis Morbid Angel, egy kis Immolation, és hogy valami modernebbet is említsek: egy kis Dead Congregation. És ugyan esküdt ellensége vagyok a legtöbb death/black keresztezésű bandának, vallom, hogy előbbi műfaj bizonyos jegyeit kiválóan bele lehet építeni a metalzene egyéb ágaiba.

Szóval, bár az Autopsyt sem hallgattam rongyosra, de az bizonyos. hogy a csekélyszámú death brigád közül, akiket kedvelek - vitatott, minőségileg is ingadozó kiadványaikkal tarkított múltjuk ellenére is -, őket tartom a legtöbbre, az ő zenéjük tartalmazza azt a brutális esszenciát, amit preferálok. Nem utolsósorban, a kevesek között ők képesek voltak a műfaj tartományain belül valódi dalokat írni. A dögszagú témák mellett Chris Reifert dobos/vokalista döbbenetes hangja is komoly vonzerőt jelent, tessék csak meghallgatni a Ridden With Disease demós verzióját, véleményem szerint valahol errefelé kereshető a death metal keresztmetszete.

   

A ’90-es évek közepére a csöppet már öncélúvá váló bizarrkodásban elveszni látszódott a lényeg, a csapat pedig feloszlott, Reifert és a gitáros Danny Corales Abscessként folytatta a különböző aberráltságok megzenésítését. Az évek múlásával aztán lassan elkezdtek újra komolyodni és ezáltal Autopsy-sodni, 2008-ban pedig készült is két új dal Autopsy néven. Feltehetőleg úgy érezhették, hogy működik a dolog, mert egy jól sikerült, és nem mellékesen meglehetősen Autopsy-s búcsúlemez után véget vetettek az Abscessnek, és nekiálltak újra Autopsyként működni. Tavaly már készült is egy EP, ami bíztatásnak nem volt rossz, de az igazi próbát egy komplett album jelentette. Lássuk megérte-e másodszor is nekifutni.

A Macarbe Eternal egy hosszú, változatos, és véleményem szerint javarészt (főleg az első felében) lapos album, igaz hallottam olyan véleményt is, hogy „egy jó death metal lemez, az ilyen”. Mondjuk nem tagadom, hallgatásról hallgatásra jobbnak találom, de még mindig nem érzem, hogy az a régi, meghatározó, vérszomjas erő benne lenne. A megszólalás jó, de közel sem brutális, szinte kifinomult, Reifert hangjából, pedig bár próbál a régi formulák szerint eljárni, itt is pont az az egy csepp plusz hiányzik, amitől igazán hátborzongatóvá válhatna. 

Maga a zene a két klasszikus, a Severed Survival és a Mental Funeral ösvényein jár, tagadhatatlanul önmagukat adják, néha túlságosan is ismerősek a hozott dallamok, és sajnálatosan, vagy nem, de pont ezek a pillanatok tartoznak a fogósabbak közé. Részemről a Bridge of Bones-tól válik érdekessé a Macarbe Eternal: gyorsabb témák, hirtelen leállások, akusztikus akkordbontogatások, majd őrjöngés. Ez már valami. A Born Undeadról is hasonló jókat tudok mondani, akárcsak a Sewn into One hangulatos doom metal (mely műfaj mindig is megjelent az Autopsy zenéjében) ihlette lezárásáról.

Majdnem a végére tartogattak nekünk egy több, mint 11 perces dalt, a Sadistic Gratification-t, amelynek csak nagy erőfeszítések árán voltam képes nekiülni. Aztán, ahogy az ilyenkor lenni szokott, kiderült, hogy ez a lemez egyik kiválósága. Meglepően finom dallamok (újfent a doom zene eszköztárából merítve), lüktető riffek, és végül fájdalmas sikolyok, mindezt végre egy különösen megkapó témával erősítve - ez nálam mindig működik.

Lezárásként egy rövidebb, szintén kegyetlenkedő dal szolgál. Spill my Blood. Spill my Blood. Spill my Blood. Kb. ennyi, amit fontos megemlíteni róla, és tulajdonképpen erről szól az egész Macarbe Eternal is. Az album erénye, hogy változatos, későbbi tartalékok felfedezéséhez elég hosszú, tisztes munka. Talán pont ezek miatt nem is több, de szégyenkezniük mindenesetre nem kell.

7/10

rʇp

autopsydeathmetal.com