A Sabbat már akkor retro thrasht játszott, amikor a thrash műfaj még épp csak megszületett. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy japánok. Nem vagyok híve a népekkel kapcsolatos sztereotípiák gyűjtögetésének, de a japán kultúra annyira alapvetően más, mint a nyugati, hogy a nyugati stílusokban működő japán zenekarok 99%-a egyáltalán nem, vagy jobb esetben teljesen máshogy érti a dolgokat, mint az eredeti nyugati előadók. Nekik aztán nem okoz hitelességi problémát, ha egy black metal zenekar svédül énekel, stílusjegy, szóval jöhet az is. Máshogy szelektálnak. Az egyéniségről és annak jelentőségéről alkotott fogalmaik radikálisan eltérnek attól, amit mi értünk ezek alatt. Ez persze nem jelenti azt feltétlenül, hogy ezek a próbálkozások szükségszerűen rosszak is lesznek, de azért egyértelműen növelik annak esélyét.

Visszatérve a Sabbatra, ’84 óta nyomják rendületlenül, a tagság egy része, köztük frontember Gezol a Metalucifer nevű csapatban is bizonyítja elhivatottságát, ez az egész nekem mégsem jelent sokat. Totális ’80-as évek-istenítés zajlik, a korai Destruction-nel az élen, amit én is istenítek, csak én nem azzal, hogy csinálok egy energikus, de mégis szürke kópiát róla. Megint csak a Wolves-szal tudok példálózni, abban az egy dalban megvolt az eredeti érzésvilág teljes egészében, itt a hangzásvilág van meg, kicsit felturbózva, meg néhány érzésfoszlány. A szerzemények túlnyújtottak és egy kaptafára épülnek, ami a klasszikus thrash kiadványokról az ezzel kapcsolatos közhiedelmek ellenére sem mondható el a legkevésbé sem. Vannak azért jobb pillanatok, meg az egész markánsabb is, mint mondjuk a magyar retro thrash brigádok esetében, de mondom: sokat nem jelent nekem.

5/10

a' ördög

welcome.to/sabbat