Sokan vannak, akik számára a Spiritus Mortis Sami Hynninen belépésével vált érdekes bandává, de olyan véleményeket is hallottam már, hogy a régi lemezek voltak jobbak. Annyi bizonyos, hogy szélesebb körben ismertek csak most lettek, de ennek ellenére szimpatikus módon nem vették fel újra a régi anyagokat Hynninennel. A debütalbum újrakiadásához csak a borítót cserélték le, ami biztosan nem ártott, emellett itt van négy kiadatlan bónuszdal is, szintén az eredeti énekessel, Vesa Lampival.

A nyitómondatban felvetett dilemmát megválaszolandó, a két énekes egyértelműen eltérő iskola, Hynninen ösztönös, egyedi, autodidakta, természetes, Lampi pedig operás, műviesebb, Dio / Tony Martin típusú éneket nyomat, és ezzel már el is jutottunk oda, hogy ez egy ízlés kérdése dolog lesz. Nekem személy szerint az előbbi a szimpatikusabb, de Lampival sincs nagy bajom, persze ehhez kell egy minőségi lemezanyag is, ami itt szerencsére adott. Az eredeti verziót egyszer-kétszer meghallgatva nem esett le az állam, de kicsit jobban elmélyedve már egyáltalán nem tudnám azt mondani, hogy ez rosszabb, mint a Samival készült The God Behind the God album. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy akad egy-két klasszikus doom gyöngyszem, mint például az ősrégi, a banda egészen korai időszakából származó Baron Samedi, ami egyébként ki is lóg kicsit a lemezről lazább, rockosabb hangvételével, meg azzal, hogy egy olyan sláger, amit a rádióban is lehetne játszani simán, és még csak meg sem utálnánk pár hallás után.

      

Egy igen változatos lemezanyag ez, a klasszikus pátoszdoom vonulat mellett akadnak jócskán Trouble-ízek erre-arra a lemezen, vannak éjfekete kárhozatdoom számok (Rise from Hell – Hynninen itt amúgy háttérvokálosként szerepel is a felvételen, de később készült vele egy átdolgozott változat is), Reverend Bizarrehoz közelítő ultradoom túlzások, de a Manowar is megidézetik erre-arra, például a Vow to the Sun című dalban eléggé egyértelműen, a Death Walkingot pedig a Lake of Tears is simán eladhatná saját dalként. Kifejezetten gyenge pillanat csak egy van a lemezen, bár erre sem a gyenge a legjobb kifejezés: az eredeti lemezanyagot záró Mighty One egyszerűen egy nyálas, zongorás ballada – persze hardkór sajtimádóként lehet erre akár színfoltként is tekinteni.

A bónuszdalok viszont kiválóak, főleg az elképesztően ízes gitárjátékot felmutató Albert érdemel említést. Pár hallgatás után az említetteken kívül még a Forever és a Flames a kedvenc, de ez egyértelműen egy olyan album, amiben van potenciál a jövőre nézve is. Egy hasonló kaliberű újrakiadást meghallgatnék a második lemezből is, aztán akár jöhet is egy újabb Hynninennel.

8/10

a’ ördög

spiritusmortis.com