A Metalfest, az nem egy Roadburn, de még csak nem is egy Brutal Assault. Lehetne azon filozofálni oldalakon keresztül, hogy miért van ez így van, és lehetne sorolni a történelmi, gazdasági és földrajzi okokat, meg vitatkozni azon, hogy itt valóban kizárólag erre a Metalfestes átlag-fellépő nívóra van igény, vagy az igények esetleg függnek attól is, hogy milyen lehetőségek és szándékok vannak az igények kialakulására ill. kialakítására. Tény ugyanis, hogy a fellépők között van 1-2 aktuálisan emelkedőben levő ázsiójú, friss név, mint mondjuk az Alcest - ez független attól, hogy napjaink egyik legelviselhetetlenebb zenekaráról van szó szerintem -, de az is tény, hogy lehetett volna több ilyen is - mármint nem elviselhetetlen, hanem aktuális. Ezer szónak is egy a vége, Metalfest van Magyarországon, Roadburn és Brutal Assault meg nincs és – ha csak valami arra érdemes személy nem nyer a lottón – soha nem is lesz. Mivel lehetőségünk arra volt, hogy ezt nézzük meg, éltünk vele.

Csillebérc, mint helyszín ideális egy ilyen fesztiválnak, telitalálat ötlet volt a Metalfesthez ezt megtalálni. A biztonsági személyzet szokatlanul normális és udvarias, ami egészen újszerű élmény, dicséret annak, aki ezt a céget választotta. Megérkezés után a Misery Index fellépésébe tekintettem bele, igazából semmi a világon nem jutott eszembe róluk, abszolút érdektelen sablon zenekar nekem, de igazából a műfajjal (death/grind) is nagyon komoly problémáim vannak, szóval felesleges is ragozni ezt.

A Pokolgép, hasonlóan az Ossianhoz egy olyan banda, amit nem szívesen szólok le, úgyis megteszik elegen mások. A korai lemezek jelentenek valamit a metal történelem számára, ezt nem kéne elvitatni, a többi meg egy bizonyos, szociológiailag jól körülírható réteg számára mond valamit, és ez a réteg csak igen apró közös halmazzal bír a bizonyos szintű zenei tájékozottsággal rendelkező metalrajongókéval. Nemrég óta új, fiatal énekesük van, torka erős, orgánuma egyszerre idézi a Pokolgép korábbi emblematikus frontemberét, Kalapácsot és sajnos Pataky Dáridó Attilát is. A svéd Hammerfall nemrégiben feldolgozott tőlük egy számot, ennek örömére most két ottani tag tiszteletét tette a színpadon. Történelmi esemény sokak számára bizonyosan, nekem az marad meg belőle, hogy két kislány svéd zászlót emelget vidáman a nézőtér végén.

Hogy a rocker-életérzésről szóló zenéknek nem kell szükségszerűen kínosnak lenniük, azt a Saxonnak kellett bebizonyítania egy Wintersun-koncertnyi idővel később, amit szerencsére sikerült kirándulással, beszélgetésekkel és használt-CD böngészéssel kitölteni. Bebizonyították.

                    

A Saxont is lehetne persze cikizni, az kétségkívül elég vicces, hogy minden interjúban megfejtésre kerül, hogy milyen balszerencsés okokból nem lettek olyan népszerűek, mint az ötvenszer jobb zenét játszó Iron Maiden, de élőben egyáltalán nem keltették egy megkeseredett, fáradt vén banda benyomását. Persze nem söpörte le cunamiként – a Pokolgéphez képest egy árnyalatnyival egyébként valamivel kevésbé tömött - sátorban álló népet a színpadról áradó fiatalos lendület, de az túlzás is lett volna, így sem voltak rossz értelemben véve öregesek, egy teljesen profi és rutinos, de ezzel együtt is kifejezetten lelkes előadást adtak. A hangzás élvezhető volt, de távolról sem tökéletes: a dob iszonyat hangos volt, maga alá temetett mindent. Ebben annyi pozitívum volt, hogy a banda legjobbja pont a veterán dobos Nigel Glockler volt, aki a gitáros Doug Scaratthoz hasonlóan egy szólót is nyomott a vége felé, és sokkal energikusabb és szórakoztatóbb volt, mint zenésztársa. Természetesen a ’80 és ’81 között kiadott három klasszikusnak tekintett album adta a setlist legnagyobb részét, de akadtak későbbi és egészen új dalok is, igazából nem lógtak ki nagyon lefelé. (Két dal persze kilógott felfelé, a Denim and Leather és a Princess of the Night.)

Az a jó a Saxonban, hogy igaz ugyan, hogy mindig csak másodvonalas zenét játszó banda voltak, ebből a státuszból viszont az évek során egy fokot sem csúsztak lejjebb, így az pl. eszébe sem juthatott senkinek, mint ami egy Iron Maidennél vagy pláne egy Judas Priestnél elkerülhetetlen, hogy „jó, de még sokkal jobb lett volna 198X-ben látni”. Ez most is pont olyan jó volt.

A Saxon világkörüli turnéjára, melynek ez a budapesti fesztiválos fellépés is egy állomása volt tulajdonképpen, a Vanderbuyst nevű holland zenekar kísérte el őket, így kivételes módon egy olyan banda is bekerült a Metalfest fellépők közé, ami lehet, hogy jövőre már az emlegetett Roadburnre fog meghívást kapni. Kiadójuk régi ismerősünk, a Nagelfar ex-tagjai által működtetett Ván Records, akik a The Devil’s Blood szerződtetése óta egyre szélesebb körben kezdenek ismertté válni, és ezzel a bandával sem nyúltak mellé. Tavalyi nagylemezüket még nem hallottam, csak egy korábbi EP-t és néhány itt-ott meghallgatható dalt, mindezek alapján el ugyan nem ájultam, de azért egyértelmű volt, hogy a kisszínpad előtt a helyem a Saxon után, és nem csalódtam.

                  

Hárman vannak, gitárosuk piros, az énekes-basszer fekete-fehér zebramintás cicanadrágban állt a színpadon, imázsuk nem hagy kétséget afelől, hogy retro heavy metal a játék neve. Az ő stílusváltozatuk felfogásában ez egy töményen riffcentrikus dolog, kicsit hiányoztak a jó énekdallamok, ez mindösszesen egy dalban jött össze, a Stealing Your Thunderben. A frontembertől ellopta a showt a zenekarvezető gitáros Willem Verbuyst, akinek a személyében egy hihetetlenül tehetséges zenészt ismerhettünk meg. Érezhetően a kisujjában van a gitározás minden csínja-bínja, hol fehér Flying V gitárját feje fölé emelve játszott, hol térdre esve, földön fekve, a rock nagykönyve szerint előadva az összes pózt. A hangzás is őt szolgálta, a gitár bődületes erővel jött, de az egész hangzás nagyon el volt találva, talán az énekből volt egy kicsit kevés, de szerintem ezt nem a keverés miatt éreztem így.

Párhuzamokat vonjak? Ők a UFO-ra hivatkoznak mindenek előtt, az a banda nálam viszont pont kimaradt, a legtöbb NWOBHM banda meg ennél azért jóval dallamosabb volt, a Rainbownál és a Sabbathnál viszont gyorsabbak és zúzósabbak, összegezhető úgy a dolog, hogy úgy csináltak meg ezer éve eljátszott dolgokat, ahogy más még nem. Ha többre akarják vinni, akkor viszont nem ártana bevenni egy frontembert. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy mennyire fog majd a lemez lekötni otthon.

Ezek után még belenéztem a Cradle of Filth-be, amiből kb. 10-15 perc lehetett még hátra, ami pont elég volt ahhoz, hogy hálát adjak a sorsnak, hogy a Vanderbuyst miatt nem kellett végignéznem őket. Egy ismerősöm Dani Filth frontemberre adott jellemzésénél találóbbat nem tudok kitalálni: úgy nézett ki a fiatalkorábban törpevámpírra emlékeztető törpevámpír, mint egy lestrapált takarítónő. Visítása és hörgése mindig is egyformán volt kurvaszar, ez most sem változott, gyakorta idétlenül pattogott egyhelyben, a zene lapos volt, üres és erőtlen, a szintetizátor mögött ácsorgó fűzővel felpréselt mellű hölgy látványa pedig kevés volt vigasznak. Az előző koncertek kitörő fogadtatásához képest a hangulat is eléggé lapos volt, pedig bizonyos, hogy rengetegen csak miattuk váltottak jegyet a fesztiválra. A Kistvaen elmaradt, amit így, hogy pár hete már láttam őket, annyira nem is sajnáltam, mentünk haza.

a’ ördög

(a videók nem a budapesti koncerten készültek, hanem ennek a turnénak egy korábbi állomásán)

kapcsolódó cikkek:

Metalfest Open Air 2011, második nap (2011.06.05., Budapest, Csillebérc)
Metalfest Open Air 2011, harmadik nap (2011.06.03., Budapest, Csillebérc)