A nemrégiben súlyos szívműtéten szerencsésen átesett King Diamondnak nem lehetett jó napja április 17-e, vasárnap. Nem elég, hogy a civil foglalkozását tekintve gyógyszerész metallegenda kedvenc csapata, a heroinaszpiringyáros Leverkusen kiütéses vereséget szenvedett a Bayern München otthonában (1-5), de a Dortmund is simán verte a Freiburgot (3-0), így minden bizonnyal továbbra is bajnoki cím nélkül marad a gyógyszergyári csapat. Azért szerepel ez itt, mert a fenti, számomra egyébként kiemelten örömteli események miatt csak valamivel 8 után érkeztem meg a Club 202-be, ahol épp a Today is the Day készült a színpadra, így a hazai előzenekarok (Barbears, Stiff Bastard) teljesítményeinek ismertetése helyett csak ezek az információk jutnak a Subterra kedves olvasóinak.



A jelenlevők száma alacsony, az est ingyenes mivoltát figyelembe véve botrányosan alacsony volt, csajból mégis több volt, mint legutóbbi ittlétemkor az Accepten. Ezt az egy tényezőt leszámítva ez a koncert távol-sehol nem volt ahhoz képest, igaz, zenei szempontból nem is lehetne a fellépőket összehasonlítani egymással. Még akkor sem, ha Steve Austin az első dal után azt mondta a keverősnek, hogy ha lehet, kér visszavenni a saját gitárjának hangerejéből a monitorban, mert olyan hangerővel hallja onnan jönni, mint gyerekkorában a Judas Priest gitárjait egy stadionkoncerten. Nem egy rocksztár figura amúgy, szolid, rövid hajú, 40 közeli fazon, egy kicsivel több indulat és feszültség van a tekintetében, mint Page Hamiltonnak, és a Celtic Frost-póló sem kizárólagosan Bartók- és jazzdiétás életmódra utal, de alapvetően van valami hasonlóan puritán az attitűdjében, mint a Helmet vezérének. Ugyanez a zenére is igaz valamilyen szinten, az sem hagyományosan metalos, nem törekszik a szépen kitartott energiaívek kialakítására, tördelve van rendesen, nem hogy slágerek, de megszokott értelemben vett dalok sincsenek nagyon. Vagy nem vettem észre őket, az, hogy a banda diszkográfiáját egyszer végighallgattam, egy ilyen zenekarnál nem jelent sokat. Mindenesetre tetszetős témák akadtak, volt mire felfigyelni, a leginkább talán a Going to Hell című szerzemény tetszett, amit egy filmzenéből nyúlt intrója miatt utólag is be tudtam azonosítani.

Ha valamihez hasonlítanom kéne a Today is the Day-féle érzésvilágot, akkor a noise rock vonalat jelölném meg, abból is az Unsane féle székrekedéses-szenvedős változatot. Pár konkrétan neurosisos rész is volt, bizonyítva, hogy a basszer Neurosis-pólója nem véletlen. Nehéz leírni ezt az egész egyvelegnek nehezen nevezhető egyveleget, de végső soron működött. Pár külső tényező viszont kissé eljelentéktelenítette az összképet. Egyrészt a nagy teremben lézengő kis közönség sosem tesz jót az atmoszférának, még akkor sem, ha a zenekar maga függetleníti magát ettől, utóbbival nem is volt gond, velem annál inkább. Aztán, az említett hangzásproblémák elég zavaróak voltak, amatőr szinten is illik ennél jobban beállni, nehogy a második dal közben is azt kelljen ráénekelni a riffekre, hogy „feljebb a gitárt egy kicsit, légyszi!”. De még ennek is van feltétele, a mikrofonnak működnie kell, itt ez sem jött össze mindig. Mire pedig úgy-ahogy kezdett összeállni a dolog, be is fejezték. Nem az ő hibájuk mindez, meg is fogadtam, hogy újabb lehetőségeket adok a lemezeiknek - ha maradandó élmény nem is volt, de annyit bizonyítottak, hogy érdemesek az odafigyelésre.

Soylent Green – jófajta nyomasztó sci-fi a ’70-es évekből, a legendás Charlton Heston főszereplésével. Egy környezeti kataklizma utáni társadalomban játszódik, áthatolhatatlan por, szmog és hőség van mindenütt, organikus kaja viszont nincs, semmilyen, helyette bizonytalan eredetű ipari hulladékot eszik mindenki.

Soilent Green – egy sludge/doom/hardcore/grindcore zenekar Phil Anselmo és Kirk Windstein baráti köréből, a párás, dohos, fülledt, kataszrófasújtotta New Orleans-ből, a ’90-es évek elejéről-közepéről ('88-ban alakultak). A sludge-ra, hardcore-ra és sok egyébre építő New Orleans-i stílus egyik alappillére, súlyos belassulásokkal és vaskos tekerésekkel.

Ezutóbbi jellemzés a hivatalos, "objektív" álláspont. Én a magam részéről ezt fenntnartásokkal kezeltem a koncert előtt is, de annyit azért vártam, hogy méltó lesz a zene a filmhez. Nem tudnám azt mondani, hogy az volt. Súlyos? Fülledt? Nyomasztó? Ehh. Nekem inkább egy szimpla darálásnak tűnt az egész. Ben Falgoust énekes professzionális lelkesedéssel vezényelte le a bulit, de ha vezényelni kell ("gyertek közelebb a színpadhoz, nem harapunk!"), az már rég nem az igazi, amúgy pedig a frontember színpadi karizmája kimerült abban, hogy görnyedt testtartásban végigüvöltötte a koncertet, a számok között pedig lefutott pár szokásos kört a kinek köszönjük, hogy itt lehetünk és a kit kell megverni témakörben. (A turnémenedzsert egyébként, "aki csak nagynak tűnik, de igazából nem erős", ezen mondjuk én is nevettem.)

Itt aztán nem voltak emészthetetlen dalszerkezetek, eleve, szerkezet? Itt?  Ez a stílus nem arról szól, hogy izgalmas zenei csemegéket és kifinomult, csavaros megoldásokat kapjon az ember, és energikusnak energikusak voltak, szó se róla. Csak azt nem tudom, és nem is hagy nyugodni a kérdés: ha nem a szádörn sztóner brúdersaft oszlopos tagjairól lett volna szó, akiknek a gitárosa olykor egy-egy MOCSÁRSZAGÚ délies témával vezeti fel a HC/grind darálásokat (egyszer egy számok közötti szünetben a Sweet Home Alabama riffjét is megidézte), akkor hányan höjjögtek és tapsoltak volna a számok végén. Idézőjelbe voltak téve az egyéni(nek szánt) ízek, kellő elszántsággal és magabiztossággal bárki reprodukálhatná ezt a hangzásvilágot Alaszkától Miskolcig.

A közönség nagyobbik része szemmel láthatólag erre a bandára volt inkább kíváncsi, ami igazolta a turnészervezők elképzelését, miszerint van itt egy ilyen geekeknek való értelmezhetetlen hülyeség, ami már a Relapse-nek sem kellett, meg van egy sztónereknek kipipálandó alapbanda, utóbbi a főzenekar, világos. És szomorú, mert fordítva talán pont jobban sült volna el az egész, egy rövid, feszes zúzás jó felvezetés lehetett volna egy hosszabb, izgalmasabb zenei kiránduláshoz. Bár a technika akkor is problémát okozott volna, ugyanis az énekcuccal továbbra is baj volt: a jelek szerint nem sikerült a klubban kontakthiba-mentes kábelt találni, ami azért elég ciki ezen a szinten. Mintha a személyzet nem vette volna komolyan az egész rendezvényt. Kíváncsi vagyok, hogy ennek az ingyenkoncertes kezdeményezésnek milyen vége lesz - pontosabban, hogy vége lesz-e. Szerintem az érdeklődés nem érhetett fel a várakozásokhoz, persze nem látok bele az anyagi háttérbe. Az egyébként is eléggé morcosnak tűnő biztonsági személyzet egyik tagja valami olyasmit mondott fennhangon, miután kimentünk a társaságommal, hogy "kurva nagy élményben volt részetek bazmeg". Nem tudom mire gondolt, de ha csak szimplán cinikuskodott a hangulat miatt, akkor tulajdonképpen igaza volt.

a' ördög

képek:

getintoflame@freemail.hu

további képek a galériában