A Destruction a Bestial Invasion of Hell című demótól a Live Without Sense című koncertalbumig a thrash metal zene teteje számomra. A Metallicával egy szinten van, a Slayer csak a komplett munkásságával előzi be őket, és ami a legfontosabb, a Bathoryval egyetemben a legtisztább formában tartalmazza azt a sötét, gonosz energiát, amiből a black metal megszületett. Nekem a Sentence of Death EP-nél és az Infernal Overkill albumnál kevés dolog fontosabb az egész metal műfajban. Amit viszont a ’99-es visszatérés (igazából csak újraegyesülés) óta csinálnak, arra nem igazán tudtam soha még csak szimpátiával sem tekinteni. Ekkora kontrasztot még a Metallicánál sem érzek a régi dolgok és az újak között, ezért eddig el is kerültem őket, most viszont lehetőségem nyílt megtekinteni őket, és úgy gondoltam, „jöjjön aminek jönnie kell, lássam, amit nem kellene látnom”. 

                 

Sok jóra tehát nem számítottam, épp úgy, ahogy az este többi fellépőjétől sem. Még a Heathenben bíztam valamiért a leginkább, talán mert tavaly megjelent, és hatalmas kritikai és közönségsikert arató visszatérő nagylemezüket elsőre a „nem rossz, de most nem” kategóriába skatulyáztam, tehát nem vetettem el teljesen, de azért a koncert előtti hallgatás során ezt is végiguntam. Mivel az After Allt lekéstem, számomra pont velük is kezdődött a koncert. Megvallom őszintén és férfiasan, néhány perc után kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem vagyok az a kifejezett thrasher, sőt, lehet nem is szeretem a thrasht, majd fokozatosan előrehaladva az időben már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán a metalt szeretem, és már azon is gondolkoztam, hogy egyáltalán nem lenne jobb inkább kimenni és leugrani a Kacsóh Pongrác úti felüljáróról. Hogy borzalmasak voltak? Nem mondhatni, egyáltalán nem, teljesen korrekt iparos zene volt, kb. háromnegyed óra alatt még kettő darab izgalmasabb riffet is sikerült felmutatniuk, de az egésznek annyira semmilyen íze-bűze nem volt, hogy az így önmagában alkalmas volt arra, hogy letargiába taszítson. Persze mittudomén, lehet ha Nevermore-fan lennék, bejönne ez a „dallamosabb is, meg keményebb is” típusú metal, sőt, azt kell mondjam, a közönség igen lelkesen fogadta őket. Apropó dallamok, a kopasz énekes, David White jól jelképezte az egész zenekart, mindent kiénekelt egészen pontosan és technikailag jól, de olyan volt az egész, mintha nem is lett volna. A hangszíne abszolút jellegtelen, egy centiméternyit nem emelkedtem együtt magasba törő hangszálaival. De az egész buliból hiányzott az, amit én hangulatnak hívok, a konferálások, ha nem is voltak kifejezetten mesterkéltek és hamisak, pl. a pár hónappal ezelőtti Tiamathoz képest teljesen őszintén hangzott minden, de mégis: erőlködésnek tűntek. Úgy ez az egész koncert és zenekar - a másik lehetőség az, hogy ez egy olyan irányzata a metalnak, amit én egyáltalán nem értek. (lásd még: Forbidden, Artillery)

                 

Kissé apokaliptikus hangulatban vártam így a Destructiont, de végül nem lett semmi dráma. Azt utálom én az újkori Destruction-ben, hogy az egész tele van pumpálva marketinggel, a dobsoundtól a borítókon, pólómintákon és hirdetéseken át Schmier fejéig, és büdös ettől az egész. A koncerttől azt vártam, hogy a bűz szépen majd beeszi magát a klasszikusokba is, és végleg fogyaszthatatlanná válik majd az egész visszamenőleg is, de ehelyett inkább csak kettéváltak a dolgok. Egy dolog van, ami még mindig jó a Destruction-ben, az pedig Mike Sifringer gitáros, ahogy ő megszólaltatja a hangszerét, az félreismerhetetlen, markáns és mindvégig erőteljes. Az abszolút kellemes csalódás az volt, hogy ez még az új dalokban is érezhető volt, lemezen pedig már ezt sem hallom a végig természetellenesen dübörgő lábgéptől és a különféle stúdiótrükköktől. Mindesetre ez így jó volt, ennyi elég volt ahhoz, hogy az egész koncert is az legyen, még akkor is, ha a klasszikus tak-tak-tak dobolás helyett itt is dübörgött a lábgép, Schmier már rég nem a klasszikus lemezek pösze, elmebeteg rikálcsolásával, hanem egy nagyon is átlagos, metalfogyasztó-barát hangszínnel üvöltötte végig a koncertet. Konferálásai meglehetősen közhelyesek voltak, de sokat ezek sem tudtak rontani a dolgokon, ugyanis inkább buta volt a fickó, mintsem hazug. Csúcspontként a nyilvánvaló Bestial Invasionön és Mad Butcheren kívül meglepő módon nem a nyitó Curse the Gods-ot jelölném meg, ami valamiért (vokálok) nem volt az igazi, hanem a visszatérő lemezről a Butcher Strikes Backet. Aki olvassa a beszámolóinkat, meg fog lepődni, de én még elviseltem volna pár dalt, szokatlanul rövidnek tűnt a koncert, 2, de akár 3 dal is simán belefért volna még.

               

Innen már rossz hangulatom nem nagyon tudott volna lenni, megkönnyebbültem vártam az Overkillt, amit kb. másfél lemeznyire ismertem a koncert előtt, és egy szürke, minden szempontból középutas underground bandának tartottam. Tulajdonképpen az is, csak emellett még jó is. Jó volt a kiállásuk, az új lemez borítójából átemelt koponya egy monumentális sziklafaragványként emelkedett a színpad felé, a cselesen megvilágítatlan háttérvásznon. Jó volt, ahogy a két szélén szikár kitartással riffelt és szólózott a két gitáros, köztük meg a két őstag, Bobby Blitz és D.D. Verni lelkesedett szüntelen, de korántsem kényszeres mozgással. Jó volt a megszólalásuk, a két gitár ellenére sem lett élvezhetetlen kása a zenéből, jók voltak a riffek, rendkívüli energia áradt belőlük és úgy beindították a közönséget, ahogy nem csak ezen az estén nem volt még látható, de máskor is csak ritkán. Jók voltak a dalok, egy-két kicsit elnyújtott újabb szerzeményt leszámítva sehol nem éreztem unalmat. Blitz hangjára ugyan nem mondanám, hogy jó volt, mert hát nem túl erős, de cserébe frontemberként 100%-ig kompenzálja mindezt, villámgyors ide-oda vágódásaival nem véletlenül viseli becenevét. Az este folyamán először még a közönséggel való kommunikációt is őszintének éreztem, persze lehet, minden városban ugyanezeket a szövegeket mondja Blitz, (mondjuk az „is this Austria or fucking Hungary??” buzdítást aligha sütheti el sokszor – legalábbis Bécsben biztos nem, maximum a backstage-ben, ha valami nem tetszik neki), de mégis, minden hangsúly a helyén volt, sőt, olykor még szellemes is volt („this almost makes me feel like I’m 49 again”). Itt viszont megint a régi dallal jövök, jobb lett volna egy kicsit kevesebb, sőt, most azt mondom, akár 4-5 dallal kevesebb is jobb lett volna, de ezzel nyilván a rajongók nem fognak egyetérteni. Én most mindenesetre nekiülök a diszkográfiájuknak, és akkor lehet, legközelebb már én sem fogok magammal egyetérteni.

a’ ördög