Mindenki jól tudja, mi a helyzet manapság a black metallal, miket művelnek mostanában az egykori pionírok. (Itt például egy tűrhető számot játszanak el, na de a kontextus...) Úgyhogy a földön fekvők rugdosása helyett érdemes inkább megnézni, mivel foglalatoskodnak azok, akik újonnan csatlakoznak ehhez a döglődő zenei hagyományhoz. Vajon mit kezdenek a 18-20 éves fiatalok a black metallal, mennyire hozza tűzbe - ha mást nem - a közönséget egy mai Inner Circle? A cikk végére kiderül.

A Dániában megalapított Posh Isolation kiadó eddigi rövid működése alatt már jókora mennyiségű kultikus szemetet termelt ki. Bár felfedezettjeik között egyaránt akad noise, ambient, experimental, black metal, punk stb. előadó, mégis könnyű kapcsolódási pontot találni számukra: mindannyian az amatőr, primitív kivitelezés hívei. Mind hanyagul, rossz minőségben dobják elénk anyagaikat, amelyek a művészi önkifejezés legalsó szintjeire nyújtanak betekintést. A Posh Isolation zenekarai számára amatőr pornóújságok, köztéri wc-k falfirkái, tehetségtelen, de perverzióikat gátlás nélkül közreadó írók, leépült drogfogyasztók alkotják az ideális környezetet, társaságot. Persze ez az attitűd nem mindenki számára elfogadható, még szerencse, hogy nekik ott van a hivatásos művészek, nagyszínpadok, zenélésből élő, büntetett előéletű farmerek világa...

        

A Grå Fraktion című válogatás többnyire friss black metal zenekarokat/alkalmi formációkat mutat be, akik eddig még nem jutottak szóhoz - és gyanítom, jelentős részük nem sok vizet fog zavarni a későbbiekben sem. Ez egy teljesen arctalan gyűjtemény, amelyen csak a mocskos végeredmény számít, ahhoz pedig olcsó, jól bejáratott módszereket alkalmaznak: zaj, punk, lo-fi, káosz.

A Gravsten hamar világossá teszi, mire lehet itt számítani. Zenéjükben a hardcore és a black metal ötvöződik, pontosabban maga a zene inkább hardcore, a tematika és az ének black metalos.

Két dolgot kell megemlíteni az Evilblood-dal kapcsolatban: elsőként a Fekete Légiók felbecsülhetetlen érdemeit, másodjára az erőteljes ildjarn/boneawl-izmust.

A Lavendert egyrészt a nagyon sistergős hangzás emeli ki a válogatásról, azonban legfőképpen azért érdekes, mert az énekes pont olyan hangot ad ki, mint amilyet a kutyám szokott, ha szirénázó autót hall elhaladni.

Még a neve sem ismert a leghosszabb számot hozó alakulatnak. Névtelenéket disszonáns megoldásaik különböztetik meg a többiektől, valamint az, hogy merészen - legalábbis ebben a környezetben merészen - kalandozgatnak, vagyis nekik vonnák be elsőként a punk igazolványukat.

A Galge közben mindössze egyetlen értelmes gondolatom támadt: "Csak nem az Ash Pool?"

A Marching Church egyszerre akar lo-fi indi és black metal lenni, az utolsó számukban ráadásul női énekkel próbálkoznak. Mivel egy igényesmetálos eddigre már összetörte volna a bakelitet, valójában nincs mit veszteniük különcködésükkel.

Korábban egyedül a Garrotte-tól hallottam egy rövidebb kiadványt, de az ő régi produkciójuk még ezekhez az aljadék zenékhez képest is irgalmatlanul szar volt. Mostanra összeszedték magukat, mert ez a két szám maga a láncfűrészes metal a régiekhez képest, persze olyan metal, ahogyan azt az ősbunkó punkok elképzelik.

Elsőre a Salome még nem okoz meglepetést, dübörgő káosszal szórakoztatnak. Viszont, amit zárásként előadnak, se nem punk, se nem black metal, hanem az Earth drone-korszak utáni stílusára emlékeztet - természetesen csak távolról.

Tudom, hogy ebből inkább az jön le, hogy ennél még a Satyricon is jobban megéri, de be kell látni, hogy ez egy kegyetlen világ. Ha valaki le akar számolni a metal-árulókkal, vállalnia kell a kiképzést!

7/10

#Nothing#

http://www.poshisolation.net