"Mit keres a leprás lovagok keresztje a sárkány nyakában, és mennyit érhet 2011-ben egy válogatás?" - ez a két kérdés foglalkoztatott, mikor először találkoztam ezzel a kazettával, amely újfent az apró manhattani üzletből indult el világhódító útjára. Az első kérdésre máig sem találtam megnyugató választ, viszont reményeim szerint ebből az írásból hasznos információkkal lehet gazdagodni a válogatás értékére vonatkozólag.

Dominick Fernow az olasz Slaughter Productions emlékének ajánlotta ezt a kiadványt, amely kiadó industrial/noise színtéren belüli jelentősége számomra meglehetősen kétséges, legalábbis világrengető, stílusformáló mérföldkövek nem igazán akadtak a kínálatában. Ellenben ott jelentek meg a főnök Marco Corbelli zenekarának, az Atrax Morgue-nak az anyagai, amely valóban nagy névnek számít a death industrialon belül, de be kell vallanom, eddigi életem során egyszer sem éreztem késztetést, hogy komolyabban megismerkedjem az Atrax-szel. Amit hallottam tőle, az nem volt kiábrándító, de bűvösnek és felejthetetlennek sem mondanám. Corbelli aztán olyannyira megszállottjává vált a halálnak, hogy néhány éve felakasztotta magát, és ezzel el is érkeztünk a címbeli sárkány törött nyakához; de hogy miként kapcsolódik ide a Szent Lázár Lovagrend, az további kutatást igényelne. Mindenesetre nekem hiába ambivalens a viszonyom a kiadóval és elsőszámú zenekarával, el kell ismernem, hogy Fernow számára különleges jelentősége lehetett, hiszen a Slaughter Productions fénykora a '90-es évek második felére esett, arra az időszakra, amikor Fernow elkezdte egyre mélyebben beásni magát a noise/power electronics/industrial undergroundba, majd létrehozta saját kapcsolódó projektjét, a Prurient-öt.

Van tehát egy személyes szál, és emellett ott van a '80-as évek kazettacserélgetős aranykorának emlékezete, amihez természetesen hozzátartoznak a felejthetetlen válogatások a Come Organisation-től, az Iphar-től, később a Cthulhu Records-től. Mára ezek a külön hangulatvilággal rendelkező, a legjobb sorlemezekkel vetélkedő válogatások kihaltnak tekinthetők. Megölte őket az internet? Inkább a lustaság és az igénytelenség! Az a szemlélet, hogy a válogatásra is elég csak kifosni valamit a megadott tematikához passzoló címmel ellátva - éppen úgy, mint ahogy a folyamatosan termelődő szólókiadványokhoz. Hiába nem annyira kiemelkedőek ennek a kazettának számai, de arra legalább képesek, hogy létrehozzanak egy egységes hangulatiságot, megidézzék a múltat és az ipari romantikát.

                                

A szereplők:

Alberich Wagner operáiban a gonosz, púpos, kapzsi törpe, akiben egyesek egy bizonyos nép jellegzetes karakterjegyeit vélték felfedezni. Nem tudom, mi az igazság ebből, ugyanis sohasem merültem el a Wagner-operák világában, valójában maguk a művek, a nyitányokat leszámítva, számomra szinte hallgathatatlanok. Mindenesetre ez az Alberich elég távol áll névrokonától, teljesen ártalmatlan, lo-fi industrialban utazik. Pulzáló szintetizátorok, vonós hangszínek uralják az első számot, amely kellemes felvezető. A Virgins című második tételben már több a zaj, de ettől függetlenül ez sem agresszív, hanem szomorkás, erőtlen vokállal a háttérben. Ha valaki szereti a Prurient ambientesebb, nyugodtabb anyagait vagy a beszüntetett Navicon Torture Technologies-t, nem fog csalódni az Alberichben. (Ezt az előző mondatot, majdnem az összes szereplőhöz odaírhatnám.) Azonban muszáj megjegyeznem, hogy a Hospital Productions-nél megjelent, nyolc kazettás Alberich gyűjtemény már teljes ellentéte annak a szellemiségnek, amit ez a válogatás elvileg képviselne.

A Bus De La Lum az állatok fényéről mesélne. Az Alberich könnyen emészthető dalaihoz képest, ez a track jóval kietlenebb: durvább hangszíneket, majd elektronikus zajokat hasznosít. A folyamatosan morajló sáv részben a mostanában hihetetlenül népszerű harsh noise wall kompozíciókkal is rokoníthatóvá teszi a számot, de szerencsére jóval több minden történik ebben a 10 percben, mint egy HNW lemezen. Ráadásul az előadónak a befejezésre is marad ötlete.

Kanadából érkezik a Cold Cave-mániás Contrepoison, amely a régi, otthon zörgős Cold Cave kedvelőit igyekszik megtalálni. Vagyis nagyon egyszerű lo-fi szintipop ez, fülbemászó dallamokkal, énekkel, legalábbis az I Keep On Searching. A Poisonous Desires-ben ellenben black metalos (gitár)riffek tűnnek fel, és nem áll messze az Akitsa-világától, persze sokkal kevésbé harsány, például extrémebb (semmilyen) ének sincs benne. A Contrepoison szakaszának lezárása (In Love With Mars. At War With Love) meg olyan, mintha egy black metal szám szintetizátoros átiratát hallanánk.

Az FFH lassan építkezik, a bonctermek kísérőzenéjeként felhasználható death industrial lehet a cél. Halk, háttérbehúzódó hangszínek, tipikus, személytelen ének (kommentár). Később viszont egy lelkes olasz (fasiszta?) dalból vett hangminta ékelődik be. Végül jön a (hulla)méreg.

Kellemes, szúnyograjzással színesített estéket varázsol elénk a Kama Rupa. A Triple Tide előretolt, élő basszusával egy ideig egész posztpunkos, majd rövid leállás után kiteljesedik egy kis menetelésben. Aztán jöhetnek a vérszívók.

Eddig a vintage erotika és a dark ambient összekapcsolásában jeleskedett a Lussuria. Most is övé a válogatás legambientesebb tétele, de messze nem az a totális statikus álmodozás, mint ami a Lussuria kazettákon megy. Így kell alkalmazkodni! És ne feledjük: egy mogorva szinti arpeggio legalább annyit ér, mint egy mocsárszagú gitár riff.

Prurient. Míg a Lussuria bekeményített, a Prurient az álmodozást választotta, ennyire kedves kis számot Fernow-tól én még nem hallottam. (Ez csak akkor igaz, ha a Cold Cave-ben nem szerző.) Reverb/delay plusz néhány hang a szintin a recept.

Összeesküvés-elméletek, piszkos háttérhatalmi játszmák ipari felderítését tűzte ki célul a Vatican Shadow - ezért is ajánlom a júdásfaj, elektrosokkos magyarokhoz képest egész jó zenei ízléssel bíró Molnár F. Árpád és csapata figyelmébe. Ki tudja, talán legközelebb egy csúcstényfeltáró Hírháttér-videóban fogunk hallni a Vatican Shadow harcáról, bár gondolom, számukra már az is megtiszteltetés volna, ha háttérzeneként használná fel valamelyik művüket a világ legnagyobb Echelon-tanúja. Az izgalmas témához illően ez a két track a legmozgalmasabb az egész anyagon, de azért nem LD50 szint.

Szóval kellemes válogatás ez, sőt én évek óta nem hallottam ilyen meggyőző válogatást az engem érdeklő zenei stílusokban. El is vitték az összes kazettát mostanra.

8/10

#Nothing#