Általában elég vegyes eredményeket hoz, ha kemény zenében nagyot alkotott ember egy külön projektben teret enged dalszerző-énekesi énjének. A Man’s Gin mögött álló férfiú ráadásul ugyanaz az Erik Wunder, aki Cobalt nevű zenekarával többször, méltán kapott már dicséretet nálunk, az én életemet speciel meg is hosszabbította legalább öt évvel. Aggodalomra azonban semmi ok, elfogultság nélkül is szerethető lemez született.
Lényegében egyszerű hangszerelésű, akusztikus gitárra és énekhangra alapozott country-folk-southern rock dalokat hallhatunk, háttérben a Wunderre jellemző masszív, agyas és mégsem túlzó dobolással, néhol villanygitárral, cselló- vagy zongorakísérettel. Aki hasonlítgatni, másokra visszavezetni akar – nos, a hatások szóba kerültek több interjúban is, Johnny Cash-től Nick Cave-en át Dax Riggs-ig és a lágyabb Swans lemezekig, de az anyag háttérnevek nélkül is teljesen megállja a helyét.
A nyitó-címadó szám rögtön a lemez egyik legnagyobb ütése az emberen – igen, ütés, mert bár nagyon jól érezzük magunkat a hallgatása közben, mégsem vidám dal. Magasabbra hág, mint hogy egyszerűen vidám lehetne, itt már komoly létösszegző revelációk szelei fújnak. Fiatal férfiember az elfelhőzött égre tekint, nem boldog, nem is szomorú, az egyetlen, amit érez, létének óriási energiája. A poént itt nagyjából le is lőttük, ha valaki csak kulcsszót keresett, dehát leírták már ugyanezt a kollégáim a Cobaltról szóló cikkekben, nincs mit takargatni: ugyanez van itt is, csak persze más formában. Ami még rögtön feltűnik: Erik Wunder egyáltalán nem képzett énekes, hangja viszonylag kis skálán mozog. Persze ilyen összhatás mellett ostobaság túl sokat rágódni ezen - észrevehető, nem akarok erényt kovácsolni belőle, de zavarni sem zavar.
A Free lötyögősebb, lazább, countrysabb, szétesőnek is tűnhet eleinte, nem is bírtam megszeretni az első 2-3 hallgatáskor, utána viszont igen. Kerek dal, nincs túlhúzva, nem akar többet mutatni, mint ami: viszkizés, lazulás, közben egy-két benyögött nagy bölcsesség, ennyi. A Stone On My Head fekete bárány a lemezen, egyrészt pörgőssége miatt, másrészt meg az előbb részletezett éneket itt tényleg szokni kell, az elején konkrétan többszólamú kiabálásnak tűnik, de a dal lendülete elviszi ezt is. Vájtfülű kollégáim itt a posztpunk ízét is érezni vélték, jómagam a dobjátékon kívül ezt minimálisan sem vettem észre. A dal maga nagyon jó, jelenléte jót tesz a lemez egészének, tűnjön bármennyire is idegen testnek elsőre.
A Solid Gold Telephone személyében egy hosszú, lassan kikerekedő és roppant sokoldalú dal következik - itt ugye eszünkbe juthat a címről a Keresztapa - bár jómagam először a szerelemhez kapcsoltam a dalt, a szerelmes emberhez és a telefonhoz, amit bámul, hogy ugyebár „csörögjél már, baszod”. Persze ez a hűvös sodrás egyáltalán nem passzol ahhoz a gyakran hisztérikus és idegölő állapothoz, nem is arról szól, mint ahogy Erik Wunder maga el is mondja egy interjúban, ez a telefonvonal másfelé kanyarog. Noha az angyalokig mi sem jutunk fel vele, de a hosszan kibontott témák, a leereszkedő vonalú és egyébként remekül előadott énekdallamok tényleg felemelőek. A csúcspont viszont a kétrészes Nuclear Ambition: a mollokkal operáló, tragikus hangvételű felvezetés és a hirtelen megkönnyebbülés után kirobbanó energiával érkező második rész, nos, ezeknek együtt elképesztő hatása van. Energia, nincs több szavam: hallani lehet, nem érezni lehetetlen.
Ami ezek után következik, kevesebb szót igényel: egy bérgyilkosos sztorit elmesélő ballada, a végén jól sikerült gitárszólóval, kicsit vontatottan, de azért hat ez is, a refréneknél némi utánérzésével egy, az elmúlt pár évben újra aktív seattle-i grunge zenekarnak. A Hate.Money.Love.Woman. a kvázi szerelmes dal, ezt tényleg jobb lett volna kihagyni szerintem, vagy ez az, amihez tényleg Nick Cave-nek vagy Chris Isaak-nak kell lenni, hogy ne csússzon át a konkrét csöpögésbe, de hát istenem, ők is csöpögnek néha. Ezután még a keserédes zárás marad (Doggamn), az élet szar, de azért lehet szeretni, ezzel a számmal viszont tulajdonképpen semmi baj nincs, engem mégsem nyert meg.
Hogy a lemez sikere miben áll, az egyrészt az elégszer nem említhető energia, másrészt szűk háromnegyed órás hossza, mert tényleg pont elég ennyi, harmadrészt, hogy az azonnal ütő tételek fenntartják az érdeklődést addig, amíg a többi is kibontakozhat. Elfogultságtól mentesen kijelenthető: nagyon jó lemezzel van dolgunk. Emberi hangon szól, erős és esendő, vannak nem éppen kicsi erényei, amik miatt elnézzük (vagy alkalmasint megszeretjük) a hibákat, és vannak hibái, amik miatt nem dimenzionáljuk túl az erényeket. Mindenkinek melegen ajánlom.
9/10
yog
