A magát quebec-inek, és még véletlenül sem kanadainak valló Akitsa egyike azoknak a black metal bandáknak, akik kompromisszumok és elbuzulás nélkül zenélték végig az elmúlt évtizedet az underground mélyén. Ez annak fényében dicséretes csak igazán, hogy a kéttagú csapat már a kezdetektől fogva markáns stílust alakított ki magának, ahelyett, hogy mindenki másnál brutálisabb vagy gonoszabb cséplésbe fogtak volna. A legtöbbet Ildjarntól és a Burzumtól tanultak, előbbitől a minimalizmust, utóbbitól pedig azt a földi sártól való elemelkedettséget, amelyet tévedés lenne monumentalitásnak nevezni.
Amikor először hallottam őket, bevallom, nevettem rajtuk. Hogy lehet hét percen át ismételgetni két riffet, különösebb változtatgatások nélkül, kimért középtempóban? (Sang Nordique, címadó dal, 2002) Ezt tényleg komolyan gondolják? Újra és újra hallgattam, aztán ahogy lenni szokott, kiderült, hogy a nagy ellenkezés látens vonzalmat jelzett. Valahol van valami punk az Akitsa mentalitásában, nem kétség, de távol állnak attól, hogy attitűdjük puszta fricska legyen. Tényleg ki tudják ragadni az embert a hétköznapi gondolkodás korlátoltságból, és emellett még arra is képesek, hogy felismerjék, ilyen, fent említett módon elborult dolgokkal tévedés lenne telerakni egész lemezeket, ezért rövidebb, gyorsabb darálásokkal is próbálkoznak, valamint a különböző zaj-irányzatokkal való kísérletezés sem áll távol tőlük. Ezek hol bejönnek, hol nem, a sok dicséret után azt azért meg kell jegyezni, hogy nem egységesen impresszív az egész munkásság, illetve a kiadványok mindegyikén van valami igazán érdekes, de egyik sem telitalálat, vagy megunhatatlan elejétől a végéig. Ezt nem feltétlenül, vagy kizárólag hibának kell felróni, stílusjegy is ez egyben. Teszem azt, a Swans is valami hasonló karakterű dolog, aztán élőben feltehetőleg ki fogják radírozni a fejünket, legalábbis remélem.
Akár így, akár úgy, ezúttal is ilyen lemezt adott ki az Akitsa, a kitartás, a reményvesztettség, a fanatikus eltökéltség jegyében. A francia nyelvű szövegekből személy szerint sokat nem tudok kiszűrni, de az mindent elmond, hogy az album jelmondatának Albert Lozeau költő alábbi sorát tették meg: „Ne vágyakozz, szűnj meg létezni, vagy légy csak csont és hús, és ne legyen benned megbánás” Az intró utáni Les Sentinelles ennek a lemeznek a csúcsdala: groove-os, húzós dobolás, kétriffes középtempós sodrás a gitáron, elkeseredett üvöltés, és kb. három hang a szintetizátoron, mintegy öt percben.
Az elegáns nyitódal után rögtön egy annál primitívebb és agresszívabb dühöngés következik, ami nem rossz, de nem is érdekes, majd jön egy újabb kimértebb szám, a Loyauté, ahol viszont a dallamos énekkel dobják fel az összképet, ami minden tökéletlensége ellenére el is adja a dalt. Ilyen Johnny Rotten-szinten nevezhető persze csak dallamosnak, a hangulat pedig egy békésen és elégedetten, de azért nem teljesen alkoholmentesen vonuló, elszánt futballdrukker-horda büszkeségét idézi. Értelmiségi olvasóink kedvéért kihangsúlyoznám, ez nem csúfolódás, számomra ebben semmi pejoratív nincs.
Megint egy szürkébb dal jön, de tényleg törekedtek a változatosságra, mert ezúttal nem gyors darálás, hanem a nyitódal szintetizátorral fokozott emelkedettsége köszön vissza közönségesebb formában, majd jön az instrumentális címadó, amiben dob sincs, csak végtelenül zajos és komor gitárnyűvés. Ez például megint telitalálat, persze a maga módján, tehát nem az év dala, de tökéletesen működik.
Átkötésekkel, fel-és levezetésekkel nem nagyon szarakodnak a zenészek, a következő dal viszont folytatja a zajos vonulatot, egy nagyon lassú ritmusokra nagyon gyors gitártémákat helyező, és ezzel fenyegető atmoszférát teremtő szám (Le Dernier Putsch) képében, amire nehéz bármi rosszat is mondani, azon túlmenően, hogy annyira nem érdekes. Ahogy az utána következő primitív, Ildjarn-típusú Antithese sem az. Ok, rendes tőlük, hogy most itt tényleg megint beraktak egy gyors dalt, de akkora nagy felüdülést nem okoztak azért.
A Vers la Mort kapcsán azt tudom elmondani, hogy már korábban is előfordult, hogy a zenekar az elektronikus zene egyes eszközeit idézi fel hangszeres játékkal; itt a dob ritmusa egy Portisheadet idéző, nyomasztó pulzálás. A dalban az egészen hisztérikus sikolyok tetszenek a legjobban, megint egy viszonylag emlékezetesebb szerzeményt jegyezhetünk fel. A La Voix Brutale nagyon nyomasztó, de nem több ennél, így kicsit keserű marad a szám íze. A Burzum azért jó még 2010-ben is elsősorban, mert felette marad a hétköznapi érzemeknek, ahogy írtam. Ez a fajta depresszív, sötét világlátás meg nem emberfeletti, egyáltalán. Ez az odavezető út egy állomása, ami elkerülhetetlen, de a lényeg a felülemelkedés. Itt lehet nem is ez a cél, ami nem baj, csak nekem kevés. Jó a lemez pedig, rossz dal nincsen rajta, de nem fog állandó helyet bérelni a lejátszómban - ahogy eddig sem bérelt, pedig megtehette volna, hiszen 2010 első felében jelent meg.
Van egy olyan sejtésem azért, hogy élőben ők is be tudják pótolni a hiányzó egynegyed részt a tökéletes zenei élményből, csak arra igen kicsi az esély, hogy ezt mi is megtapasztaljuk egyszer.
7.5/10
a’ ördög
