Úgy tűnik, nem változott sokat a Deathspell Omega a Kénôse EP óta, és a zenekar egyetlen céljaként tényleg saját zenei csavarosságának felülmúlását tűzte ki, amelyet a black metal stílusjegyeit felhasználva kíván megvalósítani. Ennek jegyében fárasztó csapkodással indít a Paracletus a másfél perces felvezető dal után: a nevetségesség határát súroló erőlködéssel próbálják kiprovokálni a hallgatók és/vagy a felsőbb hatalmak reakcióját. Két darálás közt egy-egy finomkodó, meglehetősen tetszetős dallammenetet löknek elénk, néhány másodperccel később újfent Tom kergeti Jerryt eszeveszett tempóban. Ennek ellenére, lassan, de tagadhatatlanul formálódni kezd a lemez különös arculata, bár piszkosul nehezen tűnik ki az óriási felbontású és bonyolult összképből. Hamarosan pedig az is szemet szúr, hogy tíz tételből áll az album, és egyik szerzemény sem lépi túl a bűvös hét perces intervallumot. Nofene.
Az Abscissiont az imént már negyedszerre hallgattam végig. A dob aprít, rendesen prezentálja a black metalt, a gitárok csavart dallamokat, befejezetlen bontásokat hoznak - megszokhattuk -, majd riffszerű, baljóslatú, rosszindulatúan lüktető témákra figyelhetünk fel, amelyek egész gyorsan rögzültek az agyamban. Ki kell, hogy mondjam, ezen a ponton egy agresszív, pusztító indierock csapat képe jelent meg előttem. A Paracletus tele van apró meglepetésekkel.
Még nem tudtam eldönteni, hogy a Dearth vajon teljes értékű, vagy csak hangulatemelő tételnek számít-e, mivel a Paracletus dalokra osztása meglehetősen esetlegesnek tűnik, mindazonáltal elgondolkodtató, hogy az újabb dimenziók felé való nyitás a fenti darab esetében nem a követhetetlen trükkösséggel, hanem a basszusgitár hangulatkelő erejével történik meg. Azonban, a megteremtett atmoszférát a kazettabegyűrődésre emlékeztető tekervényeikkel rendre leépítik, eléltelenítik, legalábbis átrendezik, és mégis, bizonyos időközönként felbukkannak emberléptékű érzések, alantasabbak, mint amit a Si Monumentum… óta megszokhattunk, és talán ezért tapasztalhatunk mégis valami keserű emelkedettséget, végre nem csak az isteni/sátáni intellektus szenvtelen káoszát. És ekkor, az Epiklesis II. vége felé - immár kitudja hányadszor – a black metal felfedezi a klasszikus zene eszköztárát. Újra becsapva érzem magam.
Éppen le akartam írni, hogy a Malconfort-ot is megeszi az avantgárd húsdarálás, amikor felfigyeltem arra, hogy az utolsó ötödrész során képesek voltak igenis – a szó nem metálos értelmében - félelmetes és morbid témával előrukkolni. Nem tudom, hogy hallottam-e valaha ehhez hasonlítható dallamot. Egy pillanatra kinyílik valamiféle kapu az elmémben, jól elrejtett titkok, fenyegető emlékek csillannak fel, de mielőtt egyetlen kép is megkapaszkodhatott volna fejemben, lezárul a dal. Az ezt követő, nem egészen háromperces Have You Beheld the Fevers? indítása a zenekar ó- és újkora közötti átmeneti időszakot idézi, majd a szaggató, lendületes riffelés ellensúlyaként a hangszerek össztüzét záporoztatják a hallgatóra, és erre azonmód értetlenkedés ül ki az arcomra. A szerzemény az önmagában nem túl izgalmas, ám nem is egészen hatástalan, középtempó - gyors - lassú felosztásban teljesedik ki.
Az előzetesen meghallgatható Devouring Famine rám pozitív benyomást tett az első találkozás alkalmával, az egész lemezbe ágyazva viszont azt az impressziót kelti, hogy újfent végig kell verekednünk magunkat a szögesdrótok erdején, hogy megpillanthassuk az ördögi szentségtelen grált. Nem elképzelhetetlen, hogy ennek nem is létezik más módja, azonban az Apokatastasis Pantôn-t hallván - nem először és most már tartósan - rázni kezd a hideg. Ideje feltekerni a fűtést? Csapkodás nincs, hatásvadász, torz gitárnyűvés van, valahonnan ismerős az egész, jóllehet magától a zenekar egy korábbi kiadványáról, de itt és most már nem is ez a kérdés, mivel hátam mögé tekintve elborzadva veszem tudomásul, hogy ameddig jutottam, onnan már nem tudok visszatalálni a kezdetekhez. Nincs más kiút, reménytelenül fejest kell ugranom a tátongó szakadékba, talán felébredek.
Nem lehet olyan dalt találni, amelyen ne lenne legalább egy-egy kiváló momentum – erre a témák sűrűsége miatt kevés is az esély - mindenesetre az arányok sokkal jobbak, mint a legutóbbi, Svest-tel közös split EP-n. Ez biztos, de arról már fogalmam sincs, merre változik még magamban ez az egész. Azt hiszem, ez az a zene, zaj, vagy aminek gondolják a befogadók, amely tényleg túlnő önmagán, és az ember pszichéjében kezd kifejlődni a végső teremtmény, valami olyasmi, mint ami a vitán felül megkapó borítón látható. Progresszivitás sajnos van bőven, igaz a Deathspell Omega létjogosultsága részben ennek köszönhető. Ha pedig összehasonlítjuk a Paracletust akár a Chaining the Katechon-al, akár az előző nagylemezzel, konstatálhatjuk, hogy ezúttal karakteresebb, valódi arculattal rendelkező dalok születtek. Kérdés, hogy ez valóban a Si Monumentum...-mal megkezdett hármas albumkoncepcióban betöltött szerepnek megfelelő jellegzetesség – ugyebár, ennek záró epizódja a magyarul Szentléleknek fordítható Paracletus - vagy pedig a végső bizonyíték arra nézvést, hogy a DsO az évek során egy jól működő metálipari termékké redukálódott. Jóllehet, ez nem szabadna, hogy számítson.
8
rʇp
