A Satanic Warmaster neve kivételesen népszerű az undergroundban, pedig nehéz bármi különlegeset kötni hozzá. Pofonegyszerű, sikálós black metal unalomig csépelt klisékből építve, és mégis, esszenciális az egész, főleg a felsőbbrendűség-tudattal, és féktelen gyűlölettel átitatott érzésvilág, valamint a kellemesen fagyos, szúrós hangzáskép. A siker szerintem elsősorban ennek a két tényezőnek köszönhető, persze a politikailag totálisan inkorrekt és a kor igényes, felvilágosult metalrajongóit 666 kilométer távolságra riasztó imázs és ideológia is szerepet játszhat benne.
Még egy dolog van ezeken kívül, elvileg az elsődlegesnek ennek kellene, lennie, ám persze nem az, ez pedig a dalszerzés. Azt, hogy ez nem elsődleges fontosságú tényező, onnan gondolom, hogy a Carelian Satanist Madness című előző lemez volt az első a Satanic Warmastertől, amin csak jól megírt, jó értelemben véve kerek dalok voltak hallhatóak. Az előtte levőkön - melyekkel hírnevét megszerezte az egyszemélyes csapat - is voltak ilyenek, ám messze nem volt kizárólagos jelenlétük. Az új lemezen sem az, és akkor még finoman fogalmaztam. Aki tehát elsősorban a jellegzetes finn black metal sajátosságokat, hangzás- és érzésvilágot keresi, nem fog csalódni, jó dalokat viszont nem igazán hallani. Az egyedüli, amiben megvalósul, hogy ne csak egy-egy fagyos dallam ismételgetése legyen főszerepben, hanem, több, egymáshoz kapcsolódó téma, emlékezetes váltásokkal, kiállásokkal, tehát mindennel, amitől a metal zene igazából jó tud lenni, az a One Shining Star – de erre sem mondanám okvetlenül, hogy felférne a Carelianra. Az intró utáni Satans Werewolfban is vannak dalszerzési törekvésekre utaló elemek, de azok ennyiben is maradnak, beteljesedés helyett újabb sikálások jönnek. A Warmaster Returns is tömény sika, de többnyire jó témákkal jön, és még a szóló is jó a végén. A többi szám viszont masszív önismétlés, épp csak annyi erősebb momentummal, hogy szarnak azért ne lehessen mondani őket. A Vampires ráadásul pont a True Blackness nyúlása, ami már amúgyis a Mayhem-féle Deathcrush nyúlása volt, ezúttal raktak mellé egy kis Freezing Moont is. Oké, nem egy az egyben, de zavaróan ismerősek azért a témák. Akárcsak a Bestial Darknessben, amihez hasonló témákat viszont ráadásul igen rossz helyen, a már elbuzult Satyriconnál (utolsó két lemez) hallottunk. Az ambient, vagy inkább neoklasszikus outró viszont veri az előző lemez hasonszőrű zárótételét, már csak azzal is, hogy majdnem három perccel rövidebb, de persze igen, hangulatos is.
Gondolkoztam egyébként azon, hogy lehet, hogy csak azért helyezem annyira a 2005-ös lemezt a többi és efölé, mert azzal ismertem meg az S.W.-t, de egymás mellé téve az anyagokat, egyértelmű a helyzet. Az egy különleges, ihletett felvétel, ez meg javarészt rutin. Sajnos az elmélyedt zeneélvezethez ez a hanyag, hogy azt ne mondjam, flegma attitűd kevés - egy koncerten azért még mindig kíváncsi lennék a bandára. Vigasztalásképp az is eszünkbe juthat, hogy az előző nagylemez óta kiadott ilyen-olyan spliteken és EP-ken szereplő dalok többségéhez képest még az is előrelépés, hogy itt legalább van atmoszféra. Nem rossz ez. Viszont az ilyen tulajdonképpen jó, csak igazából felesleges lemezeket hallva egyértelműnek tűnik, amit a Ghost cikkben is szó volt: a black metal pillanatnyilag elég rossz bőrben van. Reméljük, valaki hamarosan bizonyítja az ellenkezőjét.
7/10
a’ ördög
